Andrási Attila

Interjú a Délvidéki Magyarok Közösségének elnökével

 

A délvidéki magyarság számára a föderális jogállás elérését tartjuk jövője egyedüli biztosítékának. A föderális megoldás, Európa legdemokratikusabb és legsikeresebb államainak a berendezkedése, másrészt a xenofób, kisebbségeket elnyomó, azokat mindenáron asszimilálni vágyó képződmények, Európa legelmaradottabb, legszegényebb területének, a jelenleg is meghatározó erői.

 

 

Mi a hivatása és hogyan került Budapestre?

 

Színház- és filmművészeti akadémiát végeztem Újvidéken, okleveles rendező vagyok. A Szerb Nemzeti Színházban diplomáztam, dolgoztam az Újvidéki Színházban és a szabadkai Népszínházban. 1991 nyarán költöztem át először Szegedre, majd még ugyanezen év telén Budapestre. A szülőföldemet kimondottan politikai okok miatt hagytam el. Már a nyolcvanas évek közepén érezhető volt, hogy sötét idők eljövetele fenyeget Jugoszláviában. Úgy 1987-re a szerb sovinizmus egyértelműen előbújt a kommunista internacionalizmus álarca mögül. Bár szabadkai születésű vagyok, a főiskolai évek után Újvidéken maradtam, de ott annyira élesen érezni lehetett azt, ami miatt később több tízezren eljöttünk, hogy 1987-ben úgy éreztem északra kell menni, felköltöztem Szabadkára.

 

Felmerült Önben, hogy Budapesten végezze a rendezői szakot?

 

Felmerülni felmerült, de ez a gondolat igen gyorsan el is merült bennem. Az az igazság, hogy a rendszerváltás előtti Magyarországot sohasem tudtam azonosítani azzal a Magyarországgal, melynek képe kora gyermekkorom óta, hála szüleimnek és nagyszüleimnek bennem élt. Nagyon sokszor jártam Szegeden, Budapesten, Pécsett, és mindig ledöbbentett, félelemmel és szomorúsággal töltött el az az állapot, melyben a hosszú megszállás alatt ez az ország élt. Kimondott ellenszenvet éreztem a megszállókat kiszolgáló akkori vezető réteg iránt. Úgy éreztem, hogy valahol megszakadt a folytonosság, úgy értem, hogy az a ,,Magyarország”, nem A Magyarország. Bár nem ismertem az ,,Egy mondat a zsarnokságról’’ című verset, mégis a határátlépés pillanatától olyan érzésem volt, hogy minden járókelő, ismerős vagy ismeretlen ebből a versből lépett ki, vagy ha szólt hozzám , Illyést szavalta. Fel sem merült bennem, hogy jövetelemmel, ideköltözésemmel, igazoljam a megszállt Magyarország létezését.

 

Ön is úgy látja, hogy most rendeződnek Szerbia hátarai? Kiválik-e Montenegró?

 

Jelenleg semmi sem biztos a Balkánon. A montenegrói választásokon, a jelenlegi Jugoszlávia fenntartása mellett kardoskodó pártok, 41%-ot értek el, tehát a lakosság majd 60 %-a a kiválást támogatja, a magyar sajtó, a függetlenségpártiak szoros győzelméről beszél. A 20%-os szavazati aránykülönbség, fölényes győzelem, nem szoros eredmény. Mindemellett a montenegróiak felajánlották a szerb kormánynak a konföderációt. Természetesen a szerbek ezt a lehetőséget elutasítják. 1991-ben a szlovénok és horvátok sem kiválni akartak, hanem először felajánlották a szerbeknek az asszimmetrikus föderációt, (példa rá a Német Szövetségi Köztársaság és abban a Bajor Szabad Állam helyzete) majd miután a szerbek a fegyverekhez nyúltak, még mindig fenntartották a konfödertális megoldás lehetőségét. Ennek ellenére akkor a győzelem biztosnak látszó reményében a szerb politikusok békés megegyezés helyett a háborút választották. Az elmúlt tíz évben a szerb katonai és politikai vezetés négyszer kábította el magát a biztosnak tűnő győzelem reményével, s négy háborút vesztett. Tíz évvel ezelőtt a szerb és a montenegrói politikai álelit látszatra megbonthatatlan egységet képezett. Ma viszont általuk közösen folytatott, katasztrófa- és önfelszámolási politika sikertelensége, oda vezetett, hogy a jelenlegi államszövetség is bomlófélben van.

 

Hogyan éli meg a négy vesztett háborút a szerb közvélemény?

 

Ha a szerb elit valóban felelősségteljes lenne, akkor mindenekelőtt az lenne a feladata, hogy végre, valahára közölje népével, hogy az elmúlt négy háborút elvesztették, és nem csak az út melyen eddig jártak, járhatatlan, de az irányon is változtatni kellene. A szerb nép egy különös, álomszerű, tudatformában él. A fejekben keverednek a mítoszok, az álmok, és a félelmek. Itt az ideje, hogy beereszék a valóságot. A szerb mítosz alapja, hogy a szerb hadsereg és nép a csatatéren verhetetlen. Mivel a múlt században, mind a két világháborúban a győztesek oldalán fejezték be a háborút, valamint az első két balkán háborúban a győztes koalíció tagjai voltak, a jelenleg élő nemzedék önmagától azt várja el, hogy folyamatosan ismételgesse atyái sikerét. Szerbia jelenleg a volt Szovjetunión kívüli Európa legszegényebb, és legcsekélyebb nemzetközi megbecsüléssel, rendelkező országa.

 

A jelenlegi balkáni határok mennyire tekinthetőek örökérvényűeknek?

 

Annak ellenére, hogy a nemzetközi életben a határok sérthetetlensége általánosan elfogadott dogma, nem valószínű, minden emberi igyekezet ellenére, hogy a jelenlegi határok megérik Urunk visszatértét, és a végítélet napját. Koszovát Szerbiában tartani lehetetlen. A valamikori autonóm tartomány jogainak megvonása után az albán nép Szerbiában számtalan megaláztatást és kemény elnyomást élt meg. Majd a koszovai háború során a szerb szabadcsapatok tömegmészárlást végeztek közöttük. Mindemellett Koszova határai többé-kevésbé azonosak a muzulmán és az ortodox civilizáció közötti törésvonallal. Kizárt esetnek tartom, hogy a szerb és az albán nép egy működőképes államban egyesüljön. Boszniában a szerbek Szerbiához, a horvátok Horvátországhoz szeretnének csatlakozni. Ezeknek a népeknek a történelme az egymás ellen vívott háborúk sorozata. Boszniát jelenleg egyetlen egy erő tartja össze, a nemzetközi közösség akarata, hogy megőrizze a határok sérthetetlenségének, megkérdőjelezhetetlen és szent hittételét. Nem nézhet hosszú jövő elé egy olyan állam, amelyet pusztán külső erők tartanak össze.

 

Ha mondjuk 5 év múlva kivonul a SFOR, Ön békésebb szétválásra, vagy egy ismételt háborúra számít?

 

Kizárt esetnek tartanám, hogy belátható időn belül az SFOR kivonuljon Boszniából. Bizonyos, hogy a háború újraindulna. Több mint száz évvel a berlini kongresszus után azért volt szükség a protektorátus ismételt bevezetésére, hogy az ott élő népek ne mészárolják tovább egymást. Viszont a nemzetközi erők jelenléte ellenére az egymás iránti gyűlölet és intolerancia valójában nem csökken. A magyar politikának kötelessége számolni azzal, hogy a szomszédos Balkánon jelenleg fennálló határok belátható időn belül változhatnak. Ez esetben a boszniai Szerb Köztársaságot Szerbiához csatolják, és a délvidéki magyar közösség még rosszabb helyzetbe kerül. Kötelességünk számolni ezzel a lehetőséggel.

 

 

Hogyan jutott a DMK a föderális elképzeléshez?

 

Megalakulásunk óta kívánatosnak tartottuk szülőföldünk, a Délvidék állami rangra való emelését. Mivel Jugoszlávia jelenleg is szövetségi államokból áll, helyes megoldásnak tartanánk, ha a magyar többségű, vagy a kisebbségi többségű területek, szövetségi köztársaságként, tagozódnának be a jelenlegi, vagy a jövendő államba. A Délvidéki Magyarok Közösségének elnöksége múlt év augusztus 6-i domaszéki ülésén határozatban szögezte le, hogy szülőföldünk felemelkedése csak és kizárólag a föderális státusz elnyerése, vagy kikövetelése, esetén képzelhető el. Semmi olyat nem követelünk, ami idegen a jugoszláv jogrendtől. Ősi földünkön, nem lehetünk alávetett kisebbség. Nyolcvan éve, Szerbia kiszakított bennünket, természetes közösségünkből. 1918 késő ősze óta, „apartheid”-ban élünk, és szerb barátaink, ebben az általuk teremtett valóságban, ránk osztották, a „bennszülött”, a „néger” sorsát. Itt az ideje, hogy Európában is, minden gyarmat megszűnjön.

Mind műveltségi színvonalunk, mind gazdasági erőnk megvan ahhoz, hogy végre-valahára magunk mögött hagyjuk a gyarmati múltat és úgy személyeink, mint közösségünk teljes mértékben egyenrangú- és jogú társként, vegyen részt, a jelenlegi vagy a jövendő állam életében. Szükségünk van arra, hogy adóink helyben maradjanak, szükségünk van arra, hogy mellérendelt, ne pedig alárendelt törvényhozást hozhassunk létre. Szükségünk van arra, hogy saját, európai színvonalú igazságszolgáltatást működtessünk. Csak céljaink elérése esetén, várható jelentős visszatelepülési hullám. Európa jövője szempontjából is fontos, hogy az etnikai tisztogatás és kiszorítás politikája ne csak megállítva legyen, hanem következményei is semmissé legyenek téve. Nem lehet eltűrni, hogy a véres balkáni háborúsorozat után, az összeütközéseket kirobbantó fél, vezéráldozattal területeket nyerjen. Minden civilizált ember előtt nyilvánvaló kell, hogy legyen: a háború előtti etnikai arányok visszaállítása, összeurópai érdek. Minden Boszniába, a saját szülőföldjére visszatérő szerb, horvát vagy bosnyák visszatérési támogatásban részesül. Ugyanilyen visszatérési támogatást követelünk a szülőföldjére visszatérő magyarság részére is. Hiszen a kényszersorozás elől elmenekült emberek, akik inkább vállalták a bizonytalant és ismeretlent, mintsem, hogy részeseivé váljanak a bestiális mészárlásnak, ugyanabban a kedvezményben kell, hogy részesüljenek, mint azok a harcokban résztvevők, akik a hadiszerencse forgandósága folytán, elhagyni kényszültek szülőföldjüket. Mélyen meg vagyunk győződve arról, hogy az elmúlt tíz év háborúsorozatát nem Szerbia kisebbségei akarták és támogatták, a tények azt mutatják, hogy a háborús pártok, a kisebbségi többségű területeken mindvégig kisebbségben voltak. Nos, ezeknek a kisebbségeknek joguk van arra, hogy egyenrangú államalkotó tényezőként éljenek, azon többség mellett, amely egyértelműen felelős, az elmúlt időszak háborúsorozatáért.

 

Mit ért a társnemzeti státusz fogalmán?

 

Azt, hogy nem kisebbség leszünk, hanem ugyanolyan államalkotó nemzet, mint a többségi nép. Bennünk, magyarokban legalább ugyanannyira meg van az államalkotás képessége, mint a szerbekben. De a társnemzeti státusz saját föderális egység nélkül pusztán lírai köd. Csak úgy lehet valós, ha szülőföldünk területileg is egyenjogúvá válik Szerbiával.

 

Hogyan kapcsolódik A Hon Alapítvány a DMK munkájához?

 

Jómagam évekig a menekülttáborokat jártam, a Rádiószínház részére készítettem dokumentumműsorokat a háború áldozatairól. Az egyik jutalom szerény összegét, amelyben részesültem, nem vettem fel, és ebből alapítottam A Hon Alapítványt 1995-ben. A kezdeményezéshez többek is csatlakoztak, és itt kötelességemnek érzem megemlíteni Csaba Klára szerkesztőnő nevét, aki nélkül a terv nem valósult volna meg, hiszen ő is nagyvonalúan céljaink érdekében felajánlotta jutalmát. A Hon Alapítvány az a szervezet, mely lehetővé tette a Délvidéki Magyarok Közösségének létrejöttét. 1995-ben még nagyon kevesen voltunk. 1999. szeptemberében, amikor a DMK alakult, már jóval többen. 2001 júniusában már nem biztos, hogy kevesek vagyunk, s ha valami biztos, akkor az, hogy egyre többen leszünk.

 

Azok a fiatalok, akik ottmaradtak a Délvidéken, kitartanak már a végsőkig, vagy folyamatos áttelepülésre kell számítani?

 

Ha a gyarmati lét bármilyen rejtett formában is fennmarad, ha továbbra is Szerbia és ,,Jugoszlávia’’ fejőstehene marad a szülőföldünk, a délvidéki magyarság szét fog szaladni a nagyvilágba. A mi közösségünk, ha az alárendeltség, bár formáját váltva, de fennmarad, nem fog a szülőföldjén megmaradni. Csak az alárendeltség teljes és maradéktalan megszüntetése lehet a valós felszabadulás, vagyis a megmaradás, egyedüli formája. És ez a forma a társnemzeti és a tagköztársasági státusz megteremtése. Ugyanis létrejötte esetén képesek leszünk biztosítani magunknak azokat a jogi, gazdasági, művelődési és államigazgatási körülményeket, melyek hosszú távra biztosítják a délvidéki magyarság, és más velünk élő kisebbségek, megmaradását és felvirágzását.

 

Milyen hatással volt a délvidéki magyar közösségre az elmúlt 80 év szerb megszállása, s milyen következménye lett a lelkekre a 10 éves háborúskodásnak?

 

80 év a bizánci kultúrkörben természetesen nem maradt nyom nélkül. Félmillióról 1991-re háromszáznegyvenezerre csökkent létszámunk, és jött a háború.   A Délvidéken mint Szerbia más részein, olyan fokú paternalizmus fojtogatja a társadalmi és gazdasági életet, melyhez képest, az 50-60-as évek szicíliai valósága, egyenesen mintaértékű angolszász demokrácia.

 

Kizárható-e, hogy a szerb szabadcsapatok és civilek kezében levő fegyverek a délvidéki magyarság ellen fordulnak?

 

A tavaly októberi szerbiai Causescu-Iliescu típusú váltásra, melyet minden erővel a szerbek ,,Nagy Francia Forradalomnak’’ igyekeznek beállítani, azért volt szükség, mert az előző hatalom módszereivel, elérhetetlenek a jelenlegi vezetés számára is vágyott célok.  A szerb kormányzat tisztában van azzal, hogy ott, ahol a szerb szabadcsapatok, vagy katonai és rendőri erők, civileket mészároltak - gondolok horvát, bosnyák és koszovai területre- már nincsenek szerb ,,rendfenntartók’’. Ha bármi történne a délvidéki magyarsággal, és ezt a szerbek váltanák ki, szülőföldünk elveszne Szerbia számára.  Kedves szerb barátaink tisztában vannak ezzel. Másrészt azt is el kell ismerni, hogy a jelenlegi szerb kormányzatban, és főleg a vajdasági tartományi kormányzatban jelen vannak azért olyan erők is, melyek az elmúlt 10 év alatt folyamatosan elítélték az etnikai tisztogatás politikáját. A jelenleg kormányon levő 18 pártból, legalább kettő vagy akár három, soha semmilyen körülmények között, nem alkudott meg, és nem működött együtt, vagyis nem kollaborált, a véreskezű diktátorral, és gyászos rezsimjével.

 

Milyen állapotban van a mezőgazdaság?

 

 

A mezőgazdaságot évtizedek óta szipolyozzák. Volt, amikor évekig nem fizették ki a termés árát volt, amikor csak pár hónapot késtek. De olyan még nem volt, hogy jó árat adtak volna, időben. Maguk a szerbek vallották nemrég be, hogy a délvidéki magyarság számarányait messze meghaladóan kapta a behívóparancsokat az esztelen háborúk során. A fiatal földművesek nagy része az anyaországba vagy még távolabbra menekült. Az elaggott szülők mára képtelenek fenntartani a családi birtokot. És megjelentek a belgrádi bankok, s a birtokért felkínálják az életjáradékot. És az anyaföld gazdát cserél. Mi a DMK-ban megpróbáltuk kijárni, hogy az anyaország és annak szabadon választott kormánya hozzon létre bankot és garanciaalapot a helyzet orvoslására, de eddig közbenjárásunk kevés volt, megkereséseink és kéréseink süket fülekre találtak.

 

Változott-e a rendőrség mentalitása?

 

 

A rendőrség jelenlegi állapotáról talán két történet tanúskodna a legjobban. Az első Észak-Bácskában történt, ahol magyar falvak polgármesterei felkeresték a közeli város rendőrségének parancsnokát,  hogy közöljék a megszaporodott betörések, és lopások miatt, melyek közül, hosszú évek során egyet sem sikerült felderítenie a „nyomozóknak”, nos javaik megvédése céljából, felállítják saját polgárőrségüket. Mellesleg ez a fajta bűnözés, szinte ismeretlen volt, a horvátországi és boszniai szerbek megjelenése előtti boldog békeidőkben. A helység bűneinek, fő kalapácsát, pánik hangulat ragadta magával, tiltakozott, hogy ezt nem szabad (!), ez törvényellenes (!), ő biztosítja a törvényes rendet! A polgármesterek örömmel vették, a kalapács ügybuzgalmát, de fájlalták, hogy igyekezete eredményességét az elmúlt évek során, nem sikerült észlelni, hiszen a szemtelen fosztogatások során, a nem kis számú „nyomozó” közül egy sem vette a fáradságot, ha nem is többre, legalább egy helyszíni szemlére. A parancsnok kijelentette, közbe fog lépni. Repült a kérdés: mégis mikor? Jött a bíztató válasz: majd ha valakinek felgyújtják a házát, vagy valakit megöltek, és ti megjelentek nálam, panaszkodni! A másik esemény Közép-Bácska egyik kisvárosában történt. A helyi rendőrség különleges egységének parancsnoka az egyik este hasonszőrű barátaival egyetemben, hogy elverjék az időt, leugrottak a helyi diszkóba lazítani. Miután alaposan fellazultak, a garatukon lecsúszó töménytelen tömény löttytől, hogy az emelkedett pillanatot emlékezetessé tegyék, először is lazán leadtak egy sortüzet a helybéli, táncoló ifjúság, feje fölé. Erre a fiatalok, ki az ajtón, ki az ablakon, otthagyván a vigaszságot, feledvén a táncot, hanyatt-homlok, menekültek a helyiségből. Miután megszabadultak a civilek feszélyező jelenlététől, a szerbiai rend őrei, hogy megélt lazaságuknak emlékművet állítsanak, pillanatok alatt felgyújtották, és porig égették az épületet. Alkalmam volt az egyik szerb lapban, a ,,Vreme”-ben fáradozásaik emlékművét, az üszkös romokat látni. Nos az említett tiszt és kedves barátai, tagadhatatlanul szakértői a tűzkeltésnek, hiszen kellő elméleti tudás és nem kis gyakorlat nélkül ilyen alapos munkát nagyon nehéz, vagy egyenesen lehetetlen végezni. Rossz nyelvek szerint nemcsak a gyújtogatásban bizonyították szakértelmüket, hanem a fosztogatásban is. Ugyanezen rossz nyelvek szerint ugyanis, csak így fordulhatott elő az, hogy az esemény után másnap, az említett rendőrtiszt megjelent, az üszkös romok, gondolom én, kómában fekvő tulajdonosánál, és mint gáláns úriemberhez illik, egy összegben, német márkában, megtérítette az esti legényes mulatság alatt okozott, tetemes kárt. Második történetünk szereplői olyan rendőrök, akikkel Európa civilizált országaiban, nem rendőr, hanem fegyenc egyenruhában lehet, pusztán az arra kijelölt helyen és időben találkozni. Valójában Szerbiában, attól tartok jóval több a látszat, mint a valós változás. Ha Szerbiát képletesen, kirakathoz hasonlítjuk, akkor októberig a mészárszék kirakata volt, októberben arcélt váltott, azóta ebben a kirakatban a legmagasabb körök, divatbemutatója zajlik. A baj csak az, hogy Claudia Schiffer és Cindy Crawford helyett, a mészáros legények parádéznak hetykén a kifutón.   

 

Mi a helyzet az államapparátussal?

 

Nyolc hónappal a kormányváltás után a szabadkai bíróság elnöke még mindig a Milosevicsék által kinevezett egyén, aki tudtommal szülőföldjén, a Horvátországhoz tartozó Baranyában, valamint Európában, a Hollandiához tartozó Hágában háborús bűntettekben való bűnrészesség miatt körözés alatt áll. Ugyanazok az emberek, akik tegnap még a háborús pártok tagjai és tisztségviselői voltak ma az úgynevezett demokratikus pártok színeiben pompáznak. Suhogva, mint lenge szoknyák a körhintán, forognak a köpenyek. A legutolsó közvélemény-kutatások szerint Szerbiában a szerb nép körében az általánosan elismert hősök sorában az első, vagyis listavezető Ratko Mladics tábornok, a szarajevói és a szebrenicai mészáros. A második Radovan Karadzsics a Boszniai Szerb Köztársaság volt elnöke. Mindketten szökésben levő körözött háborús bűnösök. A népszerűségi lista harmadik helyezettjét, Zsejko Razsnyatoics Arkant, a bjelinai hóhért már nem körözik, őt megtalálták. A három, érmes helyezett után, a dobogóról lecsúszván, a,,hősök” listáján, a negyedik helyen, Szlobodan Milosevics őrizetes szerepel, akit nem kell bemutatni, hiszen őt az egész világ előtt már bemutatták tettei. Addig, amíg a szerb politikai elit, nem hajlandó mindent megtenni, hogy változtasson népe kóros tudatállapotán, addig a szerb közösség, közéletileg önmagát kiskorúsítja. Emiatt szavát és ígéreteit nem lehet komolyan venni, és egyelőre, ezt a közösséget, nem lehet úgy kezelni, mint megbízható és kiszámítható partnert. Pontosan emiatt van szükség olyan megoldások keresésére, amelyek messzemenőleg biztosítják bármely Szerbiához tartozó kisebbség jogát, a biztonságra, stabilitásra és a kiszámítható jövőre.

 

Tudtommal Önök Magyarországon kívül Németországban és a szülőföldjükön is működtetnek tagszervezeteket, a szerémségi szórványmagyarság részére egy teljesen lerobbant művelődési házat újíttatnak fel Dobradópusztán. Kisebbségi magyar gyermekeket üdültettek az anyaországban és a Szabadka melletti Palicsfürdőn. Kiadják az Itthon-Otthon, Virágvasárnap  című lapokat. Támogatják a szerémségi Sátrason és Ürögön az anyanyelvi oktatást.  Helytállóak ezek az értelüsülések?

 

Igen.

 

Mint adófizető állampolgár, örömmel tölt el, hogy az adóinkból összegyűlt költségvetési pénzekből elősegítik az Önök szervezetének működését. Nem szeretnék indiszkrét lenni, de hadd kérdezzem meg, az idén mennyit kaptak?

 

Az idén is pontosan annyit, mint tavaly.

 

S az mennyi?

 

Semennyi.

                                                                                                          Kelemen Miklós