Andrási Attila:

 

                 Délvidékünkről

 

Választhatunk: félelem vagy szabadság

 

 

Már, a tíz év előtti nyáron, az első hullámban is férfiak ezrei érkeztek az anyaországba olyanok, akik nem kívántak eleget tenni a behívóparancsnak, és részt venni az elkövetkezendő véres háborúban. Szeged megtelt délvidéki magyarokkal. Bár a háború előszele, évekkel kitörése előtt is érződött, maga az „esemény”, felkészületlenül érte a lakosságot.

 

A kommunista parancsuralmi rezsim lebontása, világméretű összeomlása ellenére, Szerbiában még el sem kezdődött. Szülőföldünkön, a délvidéken, mi egy gondosan felépített apartheidben éltünk. Úgy a királyi, mint a kommunista Jugoszláviában, másodrendű állampolgárok voltunk. A szerb állam tudatos és tervszerű telepítési politikát folytatott ellenünk, azzal a céllal, hogy a kisebbségi többségű területek, először nagyobb városait, később a vidéket is szerb többségű területté változtassa. A zsíros állások, a döntéshozó pozíciók fenn voltak tartva a betelepített szerbek számára. Számunkra, bennszülöttek számára maradt a munka oroszlán része, a megvásárolhatók részére a jól díjazott kiszolgálás. A kommunisták rendőrségnek becézett terrorszervezete, a magyarság és más elnyomott népek, lélegzetvételére is éberen figyelt, minden megmoccanására lecsapott.

A porosra és szürkére szegényített hazában, Kádár János országolt, végtagjain vékony zsinórok, a zsinórok vége orosz kézben, a messzi Moszkvában. Nagy ritkán, ha szóra méltattuk, nem neveztük őt másképp, csak budai Pasának. A televízión, a híradóban, ha az MSZMP központi bizottságát mutatták, a budai Pasa „divánját”, nem a pasát néztük, az agákat fürkésztük, vajh’ melyikük lehet Abdul Rahaman, az utolsó?

Semmire és senkire sem számíthattunk. A társadalmi „béke” alapját, az 1944-es  tömegmészárlások elhallgatása és ezzel elfogadása képezte. Az alávetettségbe való beletörődés az élet feltétele volt. Véres terror után ajándék a lét. A gyilkosok köztünk éltek, őszülő párttitkárok, igazgatók, vagy tisztes nyugdíjasok képében. Többen közülük megtanultak magyarul, sokszor úgy mutatták, szeretnek bennünket, főleg ha készségesek vagyunk, lelkesek de alázatosak. A titói Jugoszlávia ügyesen lavírozott Kelet és Nyugat között. A később visszafizetendő kölcsönök számlájára, a diktatúra anyagi értelemben, lehetőségeink feletti életet biztosított. Kövérek lehettünk, szabadok nem. Felélették velünk a jövőt, az akkori jelenért. A megvénült partizánok, az ,,utánunk a vízözön” politikáját folytatták. A helyzet túszai voltunk. Kilátás és remény nélkül.

A nyolcvanas évek végén megrendült ez a törhetetlennek tűnő világ. A kommunista szörny recsegett-ropogott. Szerbiában egyértelmű volt, hogy a hatalmat semmi áron nem hajlandóak kiereszteni a markaikból. Az is egyértelmű volt, hogy a szlovének és a horvátok, szabadulni akarnak a szorításból, mindannyian tudtuk, Belgrád nem fogja őket ereszteni.

A szerb államban a pánszláv eszme volt az alapja a társadalom önmeghatározásának. A háborús győzelem az egyedüli jogalap, mely feleslegessé tett bármilyen méltányosságra való törekvést, azt a megengedhetetlen gyengeség jelének tartotta, és attól tartok ma is annak tartja, a nyugati köztársaságok nyomására bevezetett kisebbségi jogokat és föderalizmust, mint az első adandó alkalommal visszavonandó, ki nem érdemelt kegyet, élte meg. A karhatalom volt többségük szemében az állam, a társadalom pusztán préda. A kommunizmus világméretű összeomlása, elősegítette a szerb társadalom felsorakozását Szlobodan Milosevics mögött, hiszen az eddigi kényszeredett „internacionalista” maszk most szabadon lehullhatott, a pánszláv és nagyszerb eszme nyíltan vállalhatóvá vált. Minden, ami a nyugat-európai kultúrkörből származott, vagy ahhoz tartozott az ellenségképük része volt. A fegyverek a birtokukban voltak, a fegyveres erők az ellenőrzésük alatt. A tíznapos szlovéniai háború ’91 nyarának kezdetén, mintha meg sem történt volna, oly gyorsan elszállt. Az összeütközés gyors lefolyása azt a látszatot keltette a délvidéki magyarságban, hogy a horvát háború elmarad. Esélytelen helyzetben a remény tudatformáló, nagyúr. Amikor elindultak a szerb egységek a horvátok ellen és szétszaladtak a katonai futárok a katonai parancsokkal a magyar fiatal férfiak ezrei döbbentek rá, hogy választaniuk kell. Vagy beállnak a sorba, hogy másokat leigázzanak, vagy veszik a sátorfát és előttük a hontalanság, előttük a nagyvilág. Sokan nem tudták feladni a szülőföldet, és nem tudták elfogadni, hogy eszközei legyenek egy olyan politikának, melyet mélységesen megvetettek. Ők otthon vonultak illegalitásba. Mi, körülbelül százezren szétszéledtünk a nagyvilágban. Az első hetekben, miután átléptük a határt, minden hírműsort meghallgattunk, minden újságot elolvastunk abban a naiv hitben, hogy lecsap a NATO és megfékezi a diktátort, megállítja a tomboló vérontást. Az idő múlt, a remény fakult. Amerika 1991 nyarán nekünk is úgy segített, mint Budapestnek ’56 őszén. Otthon a VMDK, melynek szinte mindannyian tagjai voltunk - a benne szerepet vállaló férfiak és nők minden nagyszerűsége és áldozatkészsége ellenére-, a körülmények foglyává vált, az események után kullogott. Mi idegenben képernyők előtt követtük Eszék, Vukovár, Kórógy, Szentlászló, Szarajevó, Dubrovnik, Szrebrenica és Bihács tragédiáját.  Évekig úgy tűnt, hogy a cinikus Nyugat, szóbeli nemtetszése sűrű hangoztatása ellenére, a valamikori kis birodalom-nagy Jugoszlávia kis népeit, prédául vetette oda, az elvakult, az elvadult, szerb martalócoknak. Úgy tűnt szülőföldünk végleg elveszett. Elképzelhetetlen volt a számunkra, hogy valaha is visszatérhetünk, elképzelhetetlen volt, hogy önként váljunk ismét a szerb diktatúra alattvalóivá. Befejeződött a horvátországi, a boszniai háború és a háborút kiváltó Szlobodan Milosevics, kiről egyes nyugati politikusok már úgy nyilatkoztak, mint a stabilitás zálogáról, még mindig hatalmon volt.  Mi mindannyian biztosak voltunk abban, hogy olyan stabilitás, melynek egy ilyen véreskezű tömeggyilkos a záloga, időleges, számunkra elfogadhatatlan. Tudtuk, éreztük, hogy a játszma még nincs befejezve. És akkor robbant Koszova. A képernyőkön ismét tömeggyilkosságok, megerőszakolt nők, tömegsírok, halott gyermekek. És a pohár betelt. Bebizonyosodott annak a közmondásnak az igazságtartama, hogy akinek Isten a végét akarja, először az eszét veszi el. Az egész világ megelégelte a balkáni mészáros bűntetteit.  Többünkben, akik azelőtt is jártuk a menekülttáborokat, s elbeszélgettünk az áldozatokkal, aggodalom élt, hogy Kórógy, Szentlászló, vagy ne adj Isten Szrebrenica sorsára, jutnak falvaink, városaink. Attól tartottunk, ha megindul a bűnöző jogos megfenyítése az, tehetetlen dühét, a délvidéki magyarságon, és más kisebbségen fogja kiélni.

Már a Szarajevói szégyenletesen hosszantartó mészárlás alatt, többünkben megfogalmazódott, hogy létre kell hoznunk, egy olyan magyar szervezetet, mely tömöríti a délvidéki magyarság azon részét, amely hajlandó úgy az elköltözötteket, mint a helyben maradottakat egységes közösségként kezelni, és a közösség jövője érdekében tevőlegesen cselekedni. Akkor még nem érett meg a helyzet, hogy ezt a szervezetet létrehozzuk. Köreinkben még túl sok volt a félelem, 1995-öt írtunk, Budán és Pesten Abdul Rahman országolt, a választott. A bombázások alatt, viszont sok honfitársunk hajlandónak mutatkozott, az egységes fellépésre. 1999. szeptember 11-én, a győzelmes és megszabadító zentai csata 302-ik évfordulóján a Magyarok Házában Budapesten létrehoztuk a Délvidéki Magyarok Közösségét. Célul tűztük ki a visszatelepülést, minimumként, a történelmi VMDK háromlépcsős autonómiáját tartottuk kiindulési alapnak, de elképzelhetőnek tartottuk szülőföldünk köztársasági státuszának a kikövetelését is.  A DMK elnökségének 2000. augusztus 6. Domaszéken tartott ülésén az elnökség határozatot hozott, hogy a délvidéki magyarság megmaradása és gyarapodása érdekében, Jugoszláviában a magyar többségű területek föderalizálása, vagyis tagköztársasági státuszra emelése az egyedül elfogadható megoldás. Most, hogy a Montenegróiak a konföderáció létrehozását, vagy a teljes függetlenséget sürgetik ez a célkitűzésünk csak időszerűbbé vált. Mindenféleképpen szorgalmazzuk az elűzött magyarság hazatérését, hiszen nem csak az etnikai tisztogatás politikáját kell megszűntetni, hanem annak következményeit is semmissé kell tenni. Nem fogadható el  számunkra a vezéráldozatos csel a szerb politika részéről. Nem csak a nyilvánvaló háborús főbűnöst és kiszolgálóit kell méltó büntetésben részesíteni, hanem minden kisebbségi közösség mely sérült ettől a politikától, jóvátételben kell, hogy részesüljön. Az európai politika számára cél kell, hogy legyen az eredeti, háború előtti etnikai arányok helyreállítása. Ha ez nem történik meg, akkor bárki bárhol, s bármikor újabb etnikai tisztogatásba kezdhet, hiszen kisebb nagyobb vezéráldozatok meghozatala révén ez vagy az a nemzet más népektől területet rabolhat. Emiatt a szülőföldjére visszatérő délvidéki magyarságnak ugyanolyan visszatelepülési támogatásban kell létesülnie, mint a boszniai horvátoknak, szerbeknek és bosnyákoknak. Másrészt a Délvidéki Magyarok Közössége messzemenően támogat minden olyan kezdeményezést, amely azt célozza meg, hogy az ideiglenesen szülőföldünkön tartózkodó, vendégszeretetünket élvező szerb menekültek minél előbb, minél teljesebb számban, természetesen teljes jogbiztonságban visszatérjenek saját szülőföldjükre.

   Az elmúlt két év alatt tagszervezetünk jött létre Szegeden, Bicskén, Kiskunfélegyházán, a Rajna-menti Kölnben és otthon Szabadkán. Folyamatban van a zentai, a királyhalmai, a horgosi, az adai és a topolyai tagszervezetünk létrehozása. Természetesen politikai törekvéseink mellett feltett célunk elősegíteni a valamikor elköltözött délvidéki magyar tőke visszaáramlását a szülőföldre. Igen fontos számunkra, hogy a szülőföldünk gazdasága mielőbb talpra álljon, hiszen nem lehet haza az országrész, amely nem tud adni megélhetést. Emellett közösség összefogó tevékenységet is folytatunk.

    Ezen a téren fontos előrelépés volt, amikor 2000. február 4-én aláírták Királyhalma, Nosza, Ludas és Hajdújárás polgármesterei a „Homokháti Kistérség” alapító dokumentumát, ötödik szerződő félként, Kispiac polgármestere is csatlakozott a kistérséghez. Mi Szegeden és Pesten kijártuk  számukra a ludasi iskola felújítását, hiszen ennek elmaradása esetén, a színmagyar iskola bezárására került volna sor, és a gyermekek jelentős része szerb osztályba kényszerült volna. Célunk továbbra is az önszerveződések elősegítése. Ha a bombázások után néhány hónappal, még a Milósevicsi rezsim országlása idején, amikor nagyban dühöngött a nyugatellenes propaganda, a fenn említett térség polgármesterei vették a bátorságot, és a szerb jogrendet megkerülve, képesek voltak, és mertek sorsuk jobbítása érdekében összefogni, akkor most, miután nyilvánvalóvá vált, hogy nem fenyegeti atrocitás a délvidéki magyarságot, mért ne mernék, ezen a példán buzdulván mások is megtenni. Az előkészületeket megtettük, hogy Bánságban és Bácskában más településeken is létrejöhessen az önkormányzatok hasonló szövetsége. A létrejött és a létrejövendő kistérségek, mint euro-konform övezetek együttes erővel, könnyebben tudják biztosítani azokat az infrastrukturális, és jogi feltételeket, melyek a befektetések és a gazdaság fejlődésének az alapjai. A kistérségeknek közösség összefogó jellege is lehet, hiszen ha behálózzák egész térségünket, közösen szervezhetik meg, népünk életének szinte minden területét. Az önrendelkezést, nem kérni, hanem megteremteni kell. Hogy a fölös félelmeket ez úton is oszlassuk, 2001. áprilisában a „vajdasági” képviselő testület a települések együtt működését szabályzó törvényt elfogadta.

Szervezetünk alelnöke, Mauer Oszkár többször felhívta figyelmünket a szerrémségi szórvány magyarság hánytatott sorsára. Ott a magyar iskolákat több mint húsz éve bezárták, miközben a térségben jelenleg is tízezer magyar él. Hathatós támogatásunk következtében tavaly szeptember óta hetente három alkalommal kiegészítő oktatásként, Sátrason és Ürögön anyanyelvi oktatás folyik. Ezeken az órákon sok magyar gyermek először találkozik a latin betűkkel és a magyar ábc-vel. Dobradó-pusztán megkezdtük a Magyar Ház építését, és örömmel vettük, hogy a „Homokháti Kistérség” felajánlotta tevőleges segítségét a munkálatok lefolytatásában. Ezen kívül a támogatásunkkal létrejött művelődési egyesület és a Kistérség, hosszú távú együttműködésbe kezdett. Mivel ebben a térségben sem magyar TV sem rádió nem fogható, valamint magyar nyelvű újság sem kapható, végtelenül fontos, hogy a helyi Magyar Házban könyvtárat létesítsünk, a Duna TV vételéhez alkalmas antennát állítsunk fel, valamint műsoros kazettákat biztosítsunk a helybéliek számára.

Szabadkán a bejegyzés alatt álló tagozatunk a munkanélküliek számának és összetételének a felmérésébe kezdett, miközben a várossal szomszédos kistérségben megkezdték a beruházásokra alkalmas területek kijelölését.

Az „Itthon-otthon Virágvasárnap” című újságunk immár harmadik száma jelent meg márciusban, Mauer Oszkár alelnök úr szerkesztésében, szándékunkban áll a lapot rendszeressé tenni. A nyár végén angol nyelvű és számítógép ismereti tanfolyamokat indítunk először Királyhalmán.

Az anyaországban szándékunkban áll közösségformáló rendezvények megszervezése, hiszen mindannyiunkban él a vágy, hogy szétszóratattásunkban is összetartsunk.  Törekvéseink és célkitűzéseink szűkös eszközeink ellenére megállíthatatlanul terjednek a szülőföldünkön. Egyedüli valós és nagyhatalmú ellenfelünk a félelem. De most élnek azok a nemzedékek, akik látták egy ideológia és egy világbirodalom összeomlását. Mi elmondhatjuk, hogy életünk alatt változott a világ.

Miként eleink is, mi is választhatunk: félelem vagy szabadság.