Hontalanok

 

A menekülés dokumentumai

(1993)

 

 

Bódis Gábor /Újvidék/

 

A legutóbbi adatok szerint az anyaországban kb. húsz, huszonötezer magyar van, akik az utóbbi három évben jöttek át, de még elképesztőbb adat, hogy kb. háromszázezer szerb menekült el Szerbiából, először a katonai behívók miatt, utána a gazdasági helyzet miatt. Szerintem ez akkora veszteség Jugoszlávia szempontjából, hogy szinte behozhatatlan, mert a legképzettebb emberek mentek el, akik nyugaton is fel tudták találni magukat, akik külföldön is kaptak munkahelyet.

 

( Fordító Nagyatádi menekülttáborban) /Kórógy/

 

Kórógyról jöttem, egy magyar falu, ezer lakossal, szerb faluban dolgoztam kilenc évet mint varrónő egy teksztil vállalatnál. Feszült volt a helyzet, mivel a többség szerb volt, mi csak öten voltunk magyarok, a mi falunkból, a többiek mind szerbek voltak a szerb faluból. Mi összehúztuk magunkat, hallgattunk. Éreztük mi lesz ennek a következménye. Lett egy gyerekem. Hat és fél hónapra szültem. A barikádok már álltak a szerb és a magyar falu között. Úgy döntöttem, hogy a gyerekem az eszéki kórházból az inkubátorból kiveszem. Eszéket már ágyúból, repülőkből lőtték. A faluk között már nem lehetett járni. Nem volt egyszerű a gyereket kivennem a szülészetről, de végül a helyzetre való tekintettel az orvosok ideadták. Két hétig pincékben bujkáltunk. Nehéz volt, tejhez nem tudtam jutni. Anyám bátrabb volt, járt kelt a faluban szerzett tejet. A gránátok hullottak. A bátyám itt él Pécs környékén Magyarországon, úgy döntöttem, átjövök a két gyermekkel. Egy idősebb ember segített, a földeken keresztül elvezetett, a szomszéd horvát falu állomására. Reggel hatkor indultunk, este tizenegyre értem a bátyámhoz. Féltem amíg Eszékig értünk a két gyerekkel, mindig azt néztem, hogy mikor bukkan fel egy csetnik, vagy egy egyszerű szerb ember, mert tudom, hogy gyűlöltek, mert a volt férjemtől van egy gyerekem, egy 11 éves fiú, az élettársam az pedig egy szerb volt, akitől van ez a kislányom, úgyhogy itt már meg volt ez a gyűlölet. Éreztem, hogy gyűlölnek nem csak a horvátok, vagy a szerbek, de a saját népem is, a hozzátartozóim, ezt úgy éreztem. Volt, hogy azt mondták: - A horvátnak, ( a volt férjem) add vissza a gyermekét, a szerb kölkét, vidd a szerb faluba, te pedig menekülj ha nem velünk akarsz élni.

Az élettársam az meglépett időben, kiment dolgozni, két évet feketén, utána amikor megvolt ez a gyűlölet, mert ő szerb volt, de nálam élt Kórógyon, anyuval egy háztartásban éltünk, mondtam neki; jobb ha visszamész, mert itt én is bajba keveredek meg az öcsém rokonaim, mindenkim. Meghallgatott, visszament, azóta tűnt, nem találkoztam vele két éve. Segít pénzben, de az nem elég, a gyerekeimnek apára van szüksége.

 

Tünde /Szarajevó/

 

A szarajevóiak nem számítottak a háborúra. A szarajevóiak híresek az együttélés művészetéről, a másik meg az, ha Szarajevóban elkezdődik, hát az a világvége lesz. Mert az egy annyira kevert város, hogy akkor ott a hálószobákat kell szó szerint kettéfalazni. Rengeteg a vegyes házasság.

Egy reggel bemondta a rádió, hogy bombázzák Jarcsedolt. Még akkor sem gondoltuk, hogy ez valami komoly dolog, hát jól van, bombázzák Jarcsedolt. Hihetetlen az ember optimizmusa, amivel állandóan becsapja saját magát. Nagyon sokáig megőriztük ezt a buta optimizmust, és mint a békeidőben, mi jártunk dolgozni. Akkor megkezdték a működésüket az orrlövészek. Akkor már tudni lehetett, hogy nem kellemes ezen az útkereszteződésen közlekedni, vagy azon az útkereszteződésen átmenni. Az emberek siettek, villamosba be, villamosból ki, csak a munkahelyre, és azután húzunk haza. Délután négy után már nem nagyon volt valaki a városba, és az április az körülbelül ebben telt el.

Aztán, májusban egy nagy bombázással, már egész komoly dolgok kezdődtek. Megállt a villamos forgalom, megálltak a trolibuszok, megállt az autóbusz forgalom. Megbénult a tömegközlekedés, és nagyon sokat lőttek. Ez volt az a hónap, amikor nem is mentem ki gyakorlatilag a lakásból. A férjem az kórházban dolgozik, de nem tudott elmenni, mert nagyon messze laktunk, csak betelefonált, más se nagyon járt be. Aztán amikor bement, akkor hét napig volt bent. A hét nap alatt először öt kilót fogyott, aztán négyet, mert nem volt biztosítva az élelmezésük. Később aztán odáig fajult a dolog, hogy a betegeknek is csak fél karéj kenyeret lehetett adni. Gyakorlatilag augusztus elejétől már nem volt áramunk. De hát, vettünk, mi szereztünk kályhát időközben. De nem volt fűtőanyagunk. A pincéből gyűjtöttünk régi deszkákat. Az emberek kivágták a parkokat. A szarajevói parkok teljesen le vannak koppasztva. Az emberek mindenhol gyűjtik a gallyakat. Én nagyon sokat tanultam maguktól a bosnyákoktól. Azért az első nap, amikor nem tudtam a gyermekemnek meleg ételt adni, az megrázott, Istenem, azért ez hogy néz ki, hogy nem lehet egy teát, vagy egy kávét főzni? Aztán bombáztak, lementünk a pincébe, jött egy bosnyák asszon, hozott valami sós fánkokat, szétosztotta a gyerekek között, adott válogatás nélkül minden gyermeknek, pedig élelmiszer már nem volt a városban. Túléltük egyik nap, másik nap, harmadik nap. Akkor rájöttem, hogy az élet az sokkal erősebb, mint egy tál meleg leves. Ismertem olyan embert akinek egy kiló krumpli nem volt a házában, egy kiló hagyma, amikor elkezdődött a háború. A zöldségfélék, a tejtermékek és a hús, pillanatok alatt eltűnt a piacról. Az én gyerekem is két liter tejet látott a nyolc hónap alatt amíg ott voltunk. Tojással nem is találkoztunk. A tojás az lukszus volt. Augusztus elejéig, vásárolhattunk kenyeret. Azután sütöttük. A gáztűzhelyen. Nagyon gyorsan elfogyott. Finom volt mint a kalács. Többet evett belőle az ember, mint a boltiból, ezért gyorsan elfogyott. A bolti kenyér azért praktikus, mert kevesebbet eszik belőle az ember, tovább eláll. Reggel az ember felkel, az az első, hogy bedagasztja a kenyeret, utána le a pincébe vízért. Akkor elszaladsz a munkahelyedre, ez egy ilyen háborús dzsoging. Azért kell szaladni, hogy az ember az orrlövészeket kiküszöbölje, egyáltalán ez egy józan logika, minél kevesebbet vagy az utcán annál kisebb a veszélye, hogy valaki rád lő, vagy „valami” történik veled. Ami a szörnyű, az, hogy a gyerekek nem mehettek ki, valamilyen házi őrizetben voltak. Lassan beszűkül a gyerekeknek a gondolat világa, meg az érzelem világa, mert nem kap új táplálékot, úgyhogy láttam egészen komoly depressziós kis felnőtteket.

 

( Fordító Nagyatádi menekülttáborban) /Kórógy/

 

Úgy döntöttem, haza többet nem fogok menni soha, kórógy faluba, soha többet az életbe, mert nincs ott senkim. Ha ma holnap, hazakerülnék, akkor is, az a gyűlölet folytatódna, lehet, hogy még jobban. Azt nem tudnám elviselni, nem én, hanem a gyermekeim. Én mindig mondom: nem háborúból jöttem. Azt nem éreztem a háborút, semmit. Nekem nagyobb háború volt az, mikor a nővérem mondta: - persze, mert a te élettársad szerb, és ő itt lövöldözik, és add vissza neki azt a kölyköt, mert csetniktől van. Ez fájt nekem. Jobban elviseltem volna, ha az a szerb csetnik lelő gyerekestől, vagy anyámmal együtt. Ettől menekültem, hogy ezt ne haljam senkitől. Hát most az a lehetőségem van, hogy itt vagyok a táborban. Fenn áll még egy lehetőségem, hogy kimegyünk Ausztriába, habár félek, mert két éve nem találkoztam az élettársammal, és nem tudom, hogy mi lakik benne, lehet hogy ő engem kicsalna oda… lehet, hogy jó is lenne, de attól félek, hogy én ezt nem tudnám szó nélkül hagyni, és itt a gyűlölet megint csak kettőnk között maradna és a gyerekeink között. Fáj a szívem, mert az idősebbik gyerekem, a fiam édesapját lelőtték. A volt férjemet. Ezt a gyerek most tudta meg. Sajnos, ezt meg kellett neki mondanom, hogy többet nincs édesapád. Idáig nem tudta, hogy hol van. Magyarázattal tartoztam a gyereknek. Tizenegy éves. Éreztem fel tudja fogni. Nagyon sajnáltam mikor, muszáj volt neki megmondanom, hogy édesapádat lelőtték. Azelőtt bíztam abba, hogy ma-holnap, találkoznak és megismeri az édesapját, és most ettől félek, hogy a kislányom, a Szandim, is mikor fogja megismerni az édesapját. Nehéz.

 

Tünde:

 

Úgy érzem, hogy a háború csírája az mindenhol jelen van az egymás elleni intoleranciában, a gyűlölködésben, abban, hogy nem tudunk a villamoson tíz centit félreállni, hogy a másiknak is legyen helye. Ez lehet, hogy furcsán hangzik, de itt kezdődik a háború. És ez fajul el odáig, hogy most már nem, hogy nem tudok félreállni tíz centit, hanem leütöm, hogy ne is legyen. Mert, végül is, ha valakit megszólok, az is egy kis gyilkosság. Mert nem fogadom el olyannak amilyen, tehát megölöm, ebből kezdődik. És ez mindenütt jelen van, és néha az az érzésem, hogy a balkán olyan, mint egy szeizmográf, úgy működik, szóval, ott csapódik le, az, ami a levegőben van. Az egész világon a levegőben van az, amitől a balkán most ég. És az, hogy ez itt, vagy máshol nem csapódik le, az lehet, hogy csak idő kérdése?

A szarajevóiak mindig azt mondják, hogy akkor lesz béke, ha megint felülünk a villamosra. Mindenki azt várja, hogy: - Csak meghaljam, hogy csilingel. A mi lakásunk ablakai azok a villamos garázsra néztek, meg a trolibuszok is ott álltak. Saját szemünkkel láttuk, ahogy lebombázzák az egészet. És akkor az ember kérdezi, hogy miért? Miért felgyújtani a postát, vagy miért felgyújtani a könyvtárat? Szándékosan gyújtóbombával? És azért ezt az ember sokáig kérdezi. A választ nem tudja, és akkor abbahagyja kérdezni. Nincs rá válasz. Én annyit mondanék, hogy én már egyetlen könyvet sem féltek. Mert az ember ilyen helyzetben… inkább az életet félti. Szarajevóba az emberek így mondják, hogy: Istenem, ha lehetséges, add, hogy ne gyulladjon fel a lakásom. Ha éppen kell, hogy belövést kapjon, vagy csőrepedésnek kell, lennie a becsapódó bombától, hát jó, az ablaküveg az nem is téma már, de ha lehetséges, akkor ne gyulladjon fel. Szóval, ilyenkor az ember már egészen másképp viszonyul ezekhez a dolgokhoz, és nem félti az ilyen dolgokat, mint például a könyv. Tudván azt, hogy Szarajevóban az a nyolc hónap alatt, míg ott voltam, 18 000 végtagot amputáltak, és, hogy a legfiatalabb, hat hónapos gyerek volt, aki elvesztette a lábát az édesanyja kezében. Rohantak le a pincébe, az édesanyja meg is halt, a kicsi babának pedig a lába veszett el, akkor mért féltsek egy könyvet, hiszen már az élet van veszélyben, élet nélkül meg úgysem érdekes a könyv. Természete, hogy a könyvtár elvesztése is egy nagy szomorúság. Mert az élet újjászületik, mindig születnek fiatalok, viszont a könyvek ha eltűnnek, nem tudnak újjászületni. Szarajevóban egyre inkább tért hódít a reménytelenség. Az emberek az égvilágon semmiben nem reménykednek. Teljesen elveszítik a külvilággal a kapcsolatukat. Az a város valóban körül van zárva, onnan tényleg nem lehet elmenni, nem lehet visszatérni, se élelem se fűtőanyag a városba be nem juthatott. Telefonok nem működnek. A posta nem jár, azok az emberek gyakorlatilag teljesen elszigetelve élnek a külvilágtól. Elfelejtik, hogy máshogy is lehet élni. Én amikor eljöttem akkor az tűnt fel először, hogy van utcai közvilágítás. – , égnek az utcán a villanyok! Minden természetessé válik. Az is, hogy nincs áram, az is hogy nincs világosság, az is, hogy nincs élelem. És miután mind ez természetesé vált, az ember egy mély, kilátástalan szomorúságban találja magát. Akik ezt megélték, ezt a borút, hordozni fogják magukban életük végéig. 

 

Zvorniki nő:

 

Zvorniki vagyok. Egyetlen fiam volt, Abdul Rahman. Amikor bevonultak városunkba a csetnikek, hozzánk elsőnek a Jardan falubeli Vitomír jött. Őt személyesen ismertük, már jó ideje, városunkban élt. Vele érkezett két ember Arkan egyik egységéből. Éjfél után egykor érkeztek, felébresztették a fiamat. Azelőtt, még a békében a fiam és Vitomír együtt dolgoztak, úgy éltek, akár a testvérek. Egy asztalról ettek, egy pohárból ittak. Mégis azon az éjjelen Vitomir eljött érte s elvitte. Kisvártatva a három csetnik visszatért, és egy véres kést szúrtak az asztalba. Azért jöttek, hogy erőszakot tegyenek a menyemen. A fiamnak és a menyemnek két gyermeke volt, két kisfiú. Míg a három férfi ütötte, a menyem a kisebbik gyermekét magához szorította, így az egyik oldala védve volt. Ütötték, rúgták, marcangolták, kékre-zöldre verték. Hajnali öt óra tájt, elmentek. A menyem akkor magához vette a gyerekeket és eljött hozzám. A házam Zvornikban volt, ők a külvárosban egy lakótelepi lakásban laktak. Mindketten dolgoztak. A fiam közgazdasági főiskolát végzett, de nem volt hadköteles, ugyanis egészségügyi okokból felmentést kapott. Sírva, jajveszékelve érkezett hozzám a menyem.

-        Mi történt lányom?

-        - Elvitték Abdul Rahmant.

-        Kicsodák?

-        A Jardan falubeli Vitomír és vele volt Arkan „honatya” két embere.

-        Hova vitték?

-        Nem tudom.

-        Nézzem rám anyám. Nézze, hogy nézek ki.

Hét napon keresztül ápoltam, és borogattam, míg az ütések nyomai, szinüket vesztve, lassan tűnni kezdtek. Féltem belepusztul. Folyton mondogatta, hogy a halált várja, immár nem vágyik semmi másra. Tíz nap után a fiam keresésére indultam. Sehol nem leltem. Azon a hajnalom, midőn megérkezett hozzám a menyem, elmentem a lakásukra, hogy az unokáimnak fehérneműt és más ruhákat hozzak. Amikor a lakásukra értem, a nappali szobában az asztalba döfött véres kés láttán kirohantam. Elmentem a rendőrségre, hogy valamit megtudjak a fiamról, de az volt a válasz, hogy mi nem tudunk semmit róla. Bárkit kérdeztem, mindig ugyanazt a választ kaptam:

-        Mi nem tudunk róla semmit!

Így telt az idő az alatt a tíz nap alatt. Tíz nap mulva, eljöttek az én lakásomra is. Ísmét a menyemen akartak erőszakot tenni. Behurcolták a másik szobába. Én utánuk ugrottam.

-        mit akartok tőle!? Az egyetlen fiam is elvittétek! Inkább az én nyakam vágtátok volna el, semmint a gyermekemet gyilkoltátok meg! Két árva maradt utána. Most az anyjukat is meg akarjátok ölni?

-        Igen, mert a fiad megszökött tőlünk!

Tíz nap múlva a menyemmel és a gyerekekkel Zágrábba indultunk. Nehezen jutottunk át a hídon. Szerencsére a híd egyik őrében felismertük a fiam egyik volt szerb barátját, aki átengedett bennünket. A menyemék a testvérénél maradtak Zágrábban. Mivel helyszűkében voltak, tovább indultam Németországba, ahol is egy évig voltam.  A férjem otthon maradt Zvornikban. Amikor a csomagokkal a híd felé indultunk, a kapuig kísért bennünket és mielőtt utunkra eresztett volna így szólt:

-        vidd el őket innen. Mentsd az életüket. Én itt maradok amíg lehet, és csak akkor megyek ha mindenki megy.

A csetnikek többször is bántalmazták az uramat. Napról napra növelték benne a megaláztatást és a félelmet. Mindent összetörtek. A házunkat kirabolták. Addig jártak hozzá, míg a férjem alá nem írta, hogy a házunk immár az övék. Egy évig nem tudtam róla semmit. Egy hónapja kaptam a hírt, hogy itt van Nagyatádon, Magyarországon. Akkor ide utaztam. Láttam, hogy beteg. Belebetegedett a félelembe. Nekem is szívbántalmaim lettek. Egyetlen fiam, Abdul Rahman nincs többé.  A húgom a férjével és a gyerekeivel ott maradt, míg az öldöklések folytak. Róluk a mai napig nem tudok semmit. Azt beszélik, mindenkit legyilkoltak. Egyik bátyám Tuzla városában maradt. Vele sincs semmilyen kapcsolatom. Ez az a valóság, melyben élnem kell.

 

Tünde:

 

Az orrlövészek, azok gyakorlatilag a háború kezdete óta jelen vannak. Általában a nagyobb kereszteződéseket lövik. Néha az az érzésem, hogy ez a háború valójában a civilizáció ellen is folyik. A városokat megbénítják, megölik, mert ha a forgalmasabb helyeket, a kereszteződéseket lövik, akkor ez azt jelenti, hogy azt szeretnék, hogy az emberek ott ne járkáljanak, ha az emberek nem mennek ki a lakásból, akkor megbénul az élet. Erről van szó. Ezt az emberek is gyorsan felfogták, mert aztán már csak azért is kimentek a lakásból, és mentek és csinálták és tették azt, amit kell, annak ellenére, hogy nagyon sokan így haltak, vagy sebesültek meg. ( a Szarajevó műsorból a testvériség egység sugárút)

A szarajevóiak a sebesülésekkel is így vannak, hogy: - hát édes Istenem, ha már meg kell sebesülnöm, akkor add, hogy a lábam és ne a kezem, és ezt halálos nyugalommal jelenti ki az ember, miután hozzászokott az ostromhoz. Olyan nem jut eszébe senkinek, hogy Istenem add, hogy ne sebesüljek meg. Hiszen ez egy annyira abszurd kérés. Ez egy ilyen különleges alkudozás az Istennel.

Amikor én megijedten, és akkor három napig a félelemtől nem tudtam kimenni az utcára, az volt, hogy jöttem hazafelé, a munkahelyemről. Egy akna becsapódott kb. húsz méterre tőlem, de egy háztömbnek a másik oldalán. Egy háromemeletes panel volt köztem és a robbanás között. Igen nagyot dörrent. Megijedtem. Berohantam az első pincébe. Így tett mindenki ott körülöttem. Ha megérkezett az első gránát, várni kell, ugyanis mindég párosával jönnek, vagy kettő vagy négy. Nem tudom miért, de ez is egy ilyen szarajevói tapasztalat. Akkor az ember lapul, megvárja a másodikat, ott ahol van. Nem szabad szaladni. Mert lehet, hogy ráfutsz. Mert igazítanak rajta. Mindég kicsit errébb, vagy arrább lőnek. Az első becsapódás helyére, biztos, hogy nem. Megérkezett a második, akkor vársz egy kicsit, jön e a másik kettő, ha nem, akkor lehet haza menni. Az egyik ismerősünk így sérült meg, nagyon komolyan. Az első gránát mögötte csapódott be, megúszta, elkezdett futni, és rászaladt a következőre. Ha helyben marad, megmenekül.

Ez a háború egy borzasztó nagy tragédia. Ezt a rombolást senki nem tudja jóvátenni. Nem csoda, hogy sokakban feléled a bosszúvágy. Minél tovább folytatódik, annál több lesz az erőszak. Annál több lesz a gyűlölködés. Erre az egész dologra a megoldás az mégis csak a szeretet lenne. Azok akik ezeket a dolgokat elkövetik, csak tudják, hogy az ő idejük egy napon lejár. Minél tovább hagyjuk őket működni, annál nehezebben fogják abbahagyni, mert annál több lesz a felhalmozott bűn.

Én amikor tudtam már, hogy eljövök, mert a kislányom miatt már nem lehetett tovább halogatni. November huszonötödikén indultunk. Végül kisült, hogy az utolsó lehetőség volt, mert több konvoj nem indult el Szarajevóból. Nos, október végén, jártam Szarajevó utcáit, már tudtam, hogy elhagyom, de arra gondoltam: -Istenem, hogy én mennyire szeretem ezt a várost. Ha el tudnám hinni, hogy elképzelhető, hogy ott az van, ami valaha volt, vagy lehet még az, akkor, minden háborús rombolás ellenére visszamennék, de félek, hogy nem így van. Félek hogy a háború nagyon mély nyomokat fog hagyni mindenkiben. Nem csak az anyagi valóságon, hiszen azok pótolhatóak, hanem az emberek lelkén. A lelki sérüléseket, nem tudom helyre e lehet hozni.

 

Szent Lászlói hölgy:

 

Ez a háború úgy kezdődött nálunk Szent Lászlón, hogy Palacsa megtámadta Szent Lászlót. Otthon voltunk. mikor az első gránát leesett, még az ágyban voltunk, reggel korán volt. Mikor az első megtörtént. Gyorsan felkeltünk, nekünk nem volt pincénk, átmentünk az anyósomhoz. Később megszoktuk, a süvítésről tudtuk hová fog esni. Kimentünk az utcára, nem mesze tőlünk becsapódott, végül már nem jelentett semmit. Nem féltünk. Beletörődtünk, a nap nagy részét pincében töltöttük, elfogadtuk, hogy nem lehet normálisan élni többet.

 

Szent Lászlói férfi:

 

Az elején, az első kéthárom napba, nehéz gépfegyverekkel lőttek bennünket, utána elkezdtek aknavetőzni, tankokból is, amikor mi elhagytuk a falut, már mindenből lőttek. Volt olyan éjjel, hogy ezer aknavető gránát esett a falura. Voltak vadász fegyvereink, kimentünk a faluszélre, védekeztünk úgy ahogy tudtunk. A legrosszabb az volt, hogy ők lőttek ránk, nekünk meg parancsba volt adva, hogy nem szabad visszalőni! Fütyültek a golyók, lapultunk, nem lőhettünk vissza, féltünk. Nem is nagyon tudtunk volna válaszolni a tűzre, hiszen nekem például olyan vadászpuskám volt, melyből, ha kilőttem a sörétet, késsel kellett kipiszkálnom a töltényhüvelyt. Másnak dróttal volt a fegyvere összetartva, szóval szedett-vedett fegyvereink voltak.

 

 Szent Lászlói hölgy:

 

Nagyon nehéz volt, míg otthon voltunk. állapotos voltam, lent voltunk a pincében. Nem tudom hány ezer gránát esett a falunkra. Mielőtt elkezdődött volna, előző este még ott voltak a falunkban a kocsmában a Palacsai szerbek. Másnap már lőttek bennünket.

 

Szent Lászlói férfi:

 

Előtte való napokba, az egyik szerb barátom megkért, hogy jöjjek vele Magyarországra bevásárolni, kellett neki tolmács, hisz nem beszéli a nyelvünket. Átutaztunk, bevásároltunk, visszatértünk és ő nem figyelmeztetett, hogy mi készül. Szerb iskolába jártam, szerbekkel jártam egy osztályba. Én az utolsó napig jártam Kórógyra, Palacsán keresztül, mindenkivel beszéltem, mindenki köszönt, senki nem figyelmeztetett. Én nem gondoltam volna, hogy erre készülnek.

 

Szent Lászlói hölgy:

 

Senki nem gondolta volna róluk. Ők ezt régóta tervezték. Nem most kezdődött.

 

Másik Szent Lászlói hölgy:

 

Együtt jártunk az iskolába. Nekem voltak barátnőim a szerb faluból. Nem egy napot, nyolc évet együtt töltöttünk. Én nem tudtam elképzelni, hogy akivel együtt ültünk a padban, együtt tanultunk, játszottuk, most majd rám lő. Az iskola a két falu határán volt. Az iskolában dolgoztam mint takarítónő. Már elkezdődtek a harcok, még bejártam a munkahelyemre. Mentem az iskola felé, tudtam, hogy ott van, és lőni fog rám. És lőtt. Arra gondoltam, mi lenne ha találkoznánk? Akkor mit csinálna? Mindig ott volt bennem a kérdés, mit tettünk mi? Mi kell nekik? Persze tudtam, nekik a terület kell. Én nem értem a politikát, ez borzasztó.

 

Kórógyi férfi:

 

Mi vagyunk most a modern nomádok. Ez az igazság. Kórógy 98% magyar volt. Körülöttünk szerb falvak. Barikádokat emeltek, lezártak bennünket. Hetvenen maradtunk, hogy védjük a falut, már ahogy védeni tudtuk. Vadászfegyvereink voltak. Volt négy golyószórónk. Húsz-huszonöt vadászfegyver. Támadtak. Kétezer gyalogos, harminc tank, tizenöt páncélkocsi. Tőlünk öt és fél kilométerre volt két kisebb horvát falu. Belendültek, hogy mind a három falut elfoglalják. Antin egy nappal Kórógy előtt elesett. Tordinci Kórógy után egy hétig bírta magát tartani. Páncélkocsik ellen nem voltak fegyvereink. Aknavetőkből, ágyúkból, tankokból, több csövű rakétavetőkből iszonyúan lőttek bennünket. Meg lehet szokni, valóban meg lehet szokni. Az első héten volt félelem, volt reszketés. Utána meg, ha már nem lőttek bennünket, nem is bírtunk elaludni. Mindent ki lehet bírni. A szerbek azt állították, hogy a templomtornyokban orrlövészek vannak. Én nem tudom hogy lehet mesterlövész az, akinek nincs megfelelő fegyvere. A Józsi bácsi is, aki fönt vót a toronyban, a harangozónk, egy nagy csattanás, eltalálták a tornyot. Józsi bácsi kiesett, az óra mutatója átszúrta őt. A legjobb barátom, a falu védelmének az egyik parancsnoka volt, azt agyon lőtték, huszonkét éves, két gyereket hagyott hátra. Ment ki a határba, megvárták és ott helyben agyonlőtték. Az egyik unokaöcsém négy golyót kapott a hasába, de élve maradt. Sokan vannak a kik megsebesültek. Ezzel a túlerővel szemben nem volt semmi esélyünk. Ha lettek volna komolyabb fegyvereink még akkor sem. Nem lehetett volna a falut megvédeni. Annyit érhettünk volna el, hogy a mi oldalunkról lett volna még hetven halottal több, a falu ígyis úgyis elesett volna.

A legelső aknázás után a falu tanácsa összeült. Megbeszéltük, hogy kimenekítjük az idősebbeket, a gyerekeket, az asszonyokat. Felpakoltuk őket, és kihoztuk a faluból. Ha mindenki a faluban marad, az utcákon szaladgál, míg az égi áldás hullik, sok halott és sebesült lett volna.

 

Szent Lászlói öregasszony:

 

Öt nappal mielőtt gyüttünk ki, akkor igen nagyon vertek bennünket, ötszáz gránát, potyogott a falunkra. Mink a pincében voltunk, mindenkinek el kellett bújni, harmincan voltunk a pincében. Nálunk semmi sincs, úgy jöttem el, ahogyan a disznókat etettem. Egyszer fél négykor, délután jött a katonaság a paranccsal, menekülni kell, majd adnak buszokat, autókat, két óra hosszat adtak, hogy kimenekülhessünk a falunkból. Azt mondták, hogy nem kel messzire mennünk, csak a következő faluig. No, mi abban voltunk, a reményben. Menekültünk. A faluvégen egyik oldalon a horvát, a másik oldalon a szerb katonaság. Ágyúztak a szerbek. Mégis igaz, csak ki kell mennünk a faluból. Két kilométere tőlünk Ernesztin egy horvát falu volt. Megérkeztünk, elkezdtünk lekászálódni a járgányainkról, hisz ide jöttünk a szomszéd faluba. Nem, jött a parancs felszállni, menni kell tovább! De, hova tovább? Messzi leszünk! Mondták a következő faluba. Mikor oda értünk, onnan is elküldtek. Szép dolog… bolyongtunk az éjszakában. Megérkeztünk Nasicéba. Hotelt eddig csak kívülről láttam. Éjjel kettő volt. Nagyon messze voltunk otthonról. Jött a doktornő.

-        Tudja, hogy itt van a lány is?

-        Nincs nekem itt senkim én egyedül, szöktem!

Átvezetett egy másik emeletre, egy másik szobába. Leültem a lányom mellé. Folytak a könnyeim.

-        Édes lányom én meg is feledkeztem rólad, csak menekültem, elfeledtem, hogy lányom van és vannak unokáim!

-        Ne sírj anyu, mért sírnál?

-        Hogy ne sírnék, én se ajtót se ablakot nem zártam be. Tegnap előtt, ahogy leszaladtam a pincébe, minden úgy maradt. Csak a rolettát húztam fel.

-        Én is a kertből egyenest a traktorra szálltam. Hasalnunk kellett a pótkocsin, mi jöttünk utoljára, ránk már lőttek. Innét hová mégy?

-        Nem tudom.

-        Az lesz a legjobb, ha át mégy Magyarországra. Horvátul nem jól beszélsz, ott legalább megértenek.

-        Jaj, akkor nem látjuk egymást soha többé.

-        Majd talán találkozunk.

Én már nem sírtam. Sírt a lányom és az unokáim. Othon szinte mindig együtt voltunk.

Reggel áthoztak bennünket Magyarországra. Megérkeztünk Szigetvárra, az öreg kórházba. Mind sírtunk, mindannyian betegek voltunk, minden nap kaptuk az injekciót. Egy nap elkezdtem keresni a lányom. Hozzá akartam menni. Nem leltem sehol. A nővérkék nyugtattak.

-        Ne sírjon nénike, keresni fogjuk a vörös kereszten keresztül, majd csak megtudjuk, hol él most.

A férjem már régebben meghalt, egyedül voltam. Azért, nehéz volt az életem. Egy napon hozzám fordult az egyik nővérke:

-        Tudjuk, hol van a maga lánya.

-        Hol?

-        Eszéken.

-        Engedjenek a telefonhoz, had beszéljek vele, valóban ő lehet az, vagy ha nem ő akkor ki?

-        Jöjjön nénike.

-        Haló? Te vagy az?

-        Én.

-        Eszéken vagytok?

-        Itt vagyunk, de te csak maradj ott, itt még harcok dúlnak.

No, attól a naptól kezdve itt vagyok, áthelyeztek bennünket a szigetvári várba. Immár két esztendeje. Két esztendeje egyedül. Nehéz az élet.

 

Szent Lászlói férfi:

 

A falu november huszadikán esett el. Igen sok fiatal meghalt.

 

 

Szent Lászlói hölgy:

 

A faluban maradtak öregek is, hogy mi lett velük nem tudni, de biztos hogy meggyilkolták őket. Ők a pincében maradtak, nem akartak kimenni a faluból,

 

Szent Lászlói férfi:

 

Baranyi Lajos a feleségével, Kupresak Vladimír, Ember Pista, Albert János, ezekről nincs semmi hír.

 

Szent Lászlói hölgy:

 

Amikor eljöttünk, két hétre jöttünk. Eddig ebből két év lett. Amikor megérkeztünk nem volt mivel takarózni. Néha annyira átkozom azt, vagy azokat  akik kirabolták a házunkat… én a gyerekemnek nem tudom megadni azt amire szüksége van. Otthon mindenünk meg volt, nyugodtan élhettünk volna.

A háború előtti Szent Lászlóra emlékszem. Gyönyörű, rendezett szép utcák, takaros házak. Barátságban voltunk a szomszédokkal. Szóval én még most is úgy látom, amilyen volt.

 

Szent Lászlói férfi:

 

Én már sajnos nem. Van a faluról egy videó felvételem, úgyhogy nem is gondolok rá. Tudom, hogy most hogy néz ki. Még most is fosztogatnak, hordanak el mindent a faluból. Pedig már két éve elfoglalták. Az a szerb ember is, aki fosztogatás közben látszik a felvételen ott dolgozott nálunk a faluban, a varrodában volt portás.

 

Szent Lászlói hölgy:

 

Pakolt a házakból ki. A felvétel mindenkinek a házát megmutatja. A házakon egy ablak egy ajtó sincs, nincsenek tetők, de még mindig pakoltak. Még a száz éves kerítéseket is elpakolták. Ha nem tudtam volna, hogy Szent László, a mi falunk, van a felvételen, nem ismertem volna meg.

 

Kórógyi férfi:

 

Az utolsó napra visszaemlékszek, mint a tegnapra, talán a legfájdalmasabb nap az életünkben. Mindent otthagyni. … nehéz … mintha tegnap lett volna, nem is tegnap, most, az imént! Bátyáimmal tréfálkoztunk, a lövészárokban, az unoka bátyáimmal, jó haverjaimmal. Irtó nagy támadás volt Szent László ellen, negyedórára rá, bennünket, Kórógyot is elkezdték lőni. Támadtak bennünket, hogy ne tudjunk a Szent Lászlóiaknak segíteni. Jött a parancs, ki kell vonulnunk, el kell hagynunk a falut. Nem hittünk a fülünknek. Nem akartuk elhinni, hogy mindent ott kell hagynunk. Az egész életünk munkája ott maradt. Elszánt volt az a hetven férfi aki otthon maradt. Megbeszéltük, hogy a kivonuláskor, ha valaki megsebesül, magunkkal visszük, együtt törünk át. Ha mindannyian megsebesülünk,  az aki még mozgásképes lesz, agyonlövi a többit, nem leszünk foglyok a szerbek kezében. Soha a kórógyi nép közt nem volt hasonló összefogás. Kihúzódni a szerb állások közt, nehéz dolog volt. Hála istennek sikerült. Az utolsó nap nem sérült meg senki. Megérkeztünk a szomszéd horvát faluba. Éjjel elindultunk, hogy segítsünk egy másik horvát falun, Antinon.  Az unokaöcsém, öt másik kórógyival az este sebesült meg. Elszántak voltunk, segíteni akartunk, de hát nem lehetett.

 

Szent Lászlói hölgy:

 

Rádión halottuk.

 

Szent Lászlói úr:

 

A rádióban halottuk.

 

Szent Lászlói hölgy:

 

Bemondták, hogy Szent László elesett.

 

Szent Lászlói úr:

 

Sírni nem bírtam.

 

Szent Lászlói hölgy:

 

Szerintem jobb, hogy kivonultak, mintha ott haltak volna meg a barátaink. A falubelijeink. Nagyon nehezen értek Eszékre. Kukoricásokon vizes árkokon jöttek keresztül, november végén, hideg, nyirkos őszi időben. A barátnőm mesélte, hogy mikor a férje megérkezett a szerb vonalakon keresztül Eszékre, nem ismert rá. Olyan volt, mint aki nem tud magáról. Nem tudott beszélni, csak azt hajtogatta;

 

-        Elesett. Tovább nem tudtuk tartani.

 

A szerbek körbe vették a falut. Az egyikük talált egy menekvési utat a kukoricáson keresztül. Éjjel kivonultak. A sötétben ha az egyik kicsit lemaradt, megvárták míg felzárkózik, de féltek is ha jött, nem e szerb? Hisz az ellenséges vonalakon keresztül jöttek. Nehéz volt.

 

Kórógyi férfi:

 Semmi mást nem szeretnék, csak hazamenni, meglátni a falumat. Szeretném látni a házamat. Habár hallottam, hogy még az ablakkereteket is kiszedték. Tönkretettek mindent. Ez volt a házam itt, látszik a képen, itt volt a hálószoba, itt az ablak alatt a falat ledöntötték, talán azért, hogy a bútort könnyebben tudják kivinni. Két éve nem láttam a házam. Mindegy hogy elvitettek mindent, a föld az enyém, azt nem tudja senki elvinni.

 

Szent Lászlói hölgy:

 Ha Szent Lászlóra nem lehet, akkor nem is megyünk haza. Akkor inkább itt maradunk Magyarországon, nem akarunk bárhová menni.

 

Kórógyi öregasszony:

 

Nagyon nehéz, nem akarnak bennünket visszaereszteni, de mi csak visszakívánkozunk a mi szülőfalunkba, amit az öregek ránk hagytak.

 

Az iskolai takarító nő:

 

Az én kislányom is tizenegy éves, ő is mindég azt mondja:

 

-        Anyu, csak haza, vissza Szent Lászlóra.

 

Kórógyi öregasszony:

 

Lehet, hogy vissza se eresztenek bennünket? Ez lehetséges?

 

Kórógyi férfi:

 

Előbb utóbb úgy is hazamegyünk. Ha én nem, akkor a gyerekek!  De hazamegyünk biztos!

 

 

 

Második műsor

 

HÁBORÚ

 

Belgrádi tanítónő (Zenetanár)

 

Mondjam úgy, hogy magyarként Belgrádban, nagyon jól éreztük magunkat mert többek között magyar nyelvű iskola is volt Belgrádban. Sok embert ismertem, gyerekeket, családokat, az a múlti kultúra, amely ott létezett, ami gyönyörű volt számunkra, úgy tűnik, hogy megszűnt. Ez is azok a fájdalmak, közé tartozik, amelyeket átéltünk.