Andrási Attila

 

A tények a következmények és az elvárások

 

Az ismételten ellenzékben eltöltött első év után, a polgári körök megalakulása, a Fidesz szövetséggé alakulása, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom hol gyors, hol lassú, de ebben a pillanatban biztosnak tűnő növekedése után, és a Jobbik párttá alakulása előtt, folyik az az útkeresés a Jobboldalon, amely eredményétől függ a következő választásokon a nemzeti és polgári oldal szereplése.

Ebben a pillanatban a jobboldal ereje mindenek előtt, egy ember. Egy ember és a karizma. A szóban forgó, pár évig még fiatalembernek nevezhető személy az egyedüli a magyar politikai palettán, aki politikusból államférfivé nőheti ki magát.

Egyértelmű tehát, hogy megvan a vezető, és körötte ott vannak, akik majd vezetnek, de nekünk, akik alkalomadtán majd őket követjük, biztosaknak kell lenünk abban, hogy ők megrendíthetetlenül és kizárólagosan azokat az elveket követik, melyek érdekében tömörültünk, nehogy ismételten mindenek után, az esetleges siker után a sokadalommal egyetemben úgy érezzük: - bennünket megvezettek.

Személy szerint, a jobb oldalon belül mindenekelőtt a konzervatív eszmekört érzem magamhoz közelállónak, mivel a konzervativizmus célja az elkerülhetetlen változások során megőrizni az állandó értékeket. Az egyik ilyen érték, és talán minden más érték alapja, az igazságosság elve.

Ha feltesszük a kérdést, hogy az elmúlt tizenkét évben a köztársaság időközben regnáló kormányainak mennyire sikerült a magyar államban és társadalomban érvényesíteniük az igazságosság elvét, akkor az egyedüli becsületes válasz pusztán az lehet, hogy ezen a területen kizárólag következményekről és nem eredményekről beszélhetünk.

Egy olyan országban, ahol a lakosság 25% a létminimum határán vagy az alatt él, miközben az elmúlt évtizedben meggazdagodottak tízmilliárdokkal rendelkeznek, bátran állíthatjuk, hogy úgy a méltányosság, mint az igazságosság elve, súlyosan sérült.

Ahhoz, hogy valós súlyában érzékeljük, és megértsük a fenti állítást, vessük össze a 13 évet, például tízmilliárd forinttal. Tizenhárom év, az 4745 nap, vagyis naponta több mint kétmillió forintot kell keresni, természetesen a társadalombiztosítási járulékok kifizetése és adózás után, ahhoz, hogy ekkora vagyon jöjjön össze.

A TB-járulékok kifizetése és az adózás után napi kétmillió forint tiszta haszon, négyezer hétszáznegyvenöt napon keresztül.

Mindeközben a tizenhárom év 156 hónapjában, ha a minimálbér tavalyi szintjét vesszük, vagyis 50.000-ft., ami azért erős túlzás, hiszen mindannyian emlékezünk ettől alacsonyabb összegre is, akkor is, a 156 hónap alatt, csak 7.800.000-ft jön össze, vagyis a tízmilliárd egy 1282.-e (ezer-kétszáz-nyolcvan-kettede )

Ott, ahol a jog elvállt az igazságosságtól, megszűnik a bizalom. Abban az országban, ahol megszűnt a közbizalom, magának az országnak a léte is formálissá válik.

Más módon, de ugyanolyan látszólagossá válik a Magyar Köztársaság léte, mint amilyen látszólagos volt a Magyar Népköztársaság függetlensége.

Mind a két államalakulatnak, többé-kevésbé ugyanaz a vezetőrétege. Magyarország történelmében talán ez az első olyan uralmi csoport, amely a szó minden értelmében lemondott az önálló és független Magyarországról.

Lemondott, mást nem is tehetett, hiszen nem csak a kijátszott nincsteleneknek nincsen hazája, de az idegen megszállók tegnapi lakája, akit a forgandó szerencse, és a lehetőségek gátlástalan kihasználása emelt a magasba, sem elsősorban hazának éli meg az országot, hanem azon tetthelynek, ahol másokkal egyetemben ő az egyik tettes.

Az idegen létrán a fejünk fölé kapaszkodott parvenü lelkében, a préda képe ott lebeg, mint beteljesült álom - a kézzelfogható haszon -, melyet csak akkor birtokolhat biztosan, ha tevékenységének értéke, valamint mértéke nem tudatosul, mint kár itt, az általuk szétszórandó, elaltatandó, elbódítandó, közösségünkben a - kárvallott oldalon.

Azért, hogy az anyagelvűből anyagissá vedlett tegnapi él-proletár, a kincsként megélt prédát, - tegnapelőtt még saját szavai szerint is a közvagyont - megtarthassa, két út áll előtte. Az első, az általa és a vele egyívásúak által látszólagossá tett államhatalom és jogrend megszerzése, és uralása. A másik a préda kimentése, a tetthely elhagyása.

Áthidaló megoldás a hatalom jelentős részének külhonba, pl. Brüsszelbe telepítése.

Számukra fontos a nemzetet összetartó szálak lazítása, elvágása, hiszen ha megszűnt a közösség, akkor eltűnt a kárvallott, és az okozott kár után bizonyos, hogy nem lesz senki, aki kártérítést követel. Számukra az a fontos, hogy ne legyen jogos örökös.

Egy olyan ország ahol a becsületnek nincsen súlya, mi több maga a fogalom is a legendák honába száműzetett és a hazában a legvadabb cinikus önérdek a kizárólagosan uralkodó gyakorlat nos, egy ilyen ország nem számíthat valós megbecsülésre. Nem számíthat megbecsülésre sem idegentől, sem saját állampolgártól sem a határon túli magyarságtól.

És ez az a pont, ahol felétlen meg kell állapítanunk, hogy annak a nemzetnek, melynek egyedül érdeke, a Magyar Köztársaság léte, jelentősen sérül a kohéziós ereje, a nevét viselő álam közállapotai miatt.

Az elszakított nemzetrészek, nem hogy felnézhetnének erre a szomorú maradék országra, de látván nem pusztán területi, de sajnos erkölcsi csonkoltságát is, csupán lemondással tekinthetnek a kleptokrácia által az értékek sivatagává tarolt anyaországra. Amíg ez a pokol Budapesten tombol, és másodrendűvé teszi a magyart, a saját köztársaságában is, nem igazán várható, hogy az utódállamok elnyomásával szemben a kisebbségben szenvedők, a területi autonómia, vagy a föderális státus kiharcolásával egyenjogúsítsák önmagukat. Amíg a magyar nemzet – persze a kleptokratákat kivéve – a vesztesek gyülekezete, addig a magyar álam, és itt az imént kivételezetteket is beleértve, a balkanizálódás színtere. A balkanizálódással pedig együtt jár, a tőle, ez esetben az egész magyar lakta területről való menekülés.

A határon túl magyarság el fog olvadni, ha a magyar álam nem áll talpra, ha mindannyiunk államát nem olyan emberek vezetik, akik legalább igyekeznek felnőni, eleink legjobb erényeihez.

A jelenlegi közállapotok fennállása kizárólag azoknak az erőknek felel meg, amelyeknek nemzetünk eltűnése, beolvasztása a célja.

A Magyar Köztársaságnak pedig az a jól felfogott érdeke, hogy minél több olyan ember legyen az állampolgára, akik számára létkérdés a magyar állam léte. Minden határon túli magyar ilyen ember.

A határon túli magyarságnak szüksége van olyan eszközre, amelyen keresztül érvényesítheti a fennmaradáshoz való jogát. A magyar baloldal minden lelkes hurráoptimista elképzelése ellenére, az utódállamoknak az elmúlt nyolcvan évben nem sikerült magyar polgáraik érdekérvényesítő eszköztévé válni. Nem is sikerülhetett, hiszen mái napig létérdeküknek tartják a hozzájuk szakított magyarság szülőföldjének etnikai elfoglalását, az uralmuk alá jutott nemzetrészünk beolvasztását.

Ma az államhatalmat a tömegek hipnotizálásával lehet uralni.

A művészeti élet témái közül kikerült a nemzet létét igenlő, és a mához vezető múltat taglaló témakör. A nyomtatott és elektromos sajtó nagy része nem szolgálja összetartozásunk, biztos tudatának ápolását.

Közös múltunk, vagyis sorsunk tragédiái és vígjátékai nem kerülhetnek közönségünk, vagyis közösségünk színe elé, nehogy a kiváltott katarzis megszabadítson bennünket szorongásainktól, hiszen a szorongó ember önmagával van elfoglalva, nem foglalkozik a köz ügyeivel.

Számukra az a megfelelő, ha a köz ügyeivel csak ők, a szorongattatók foglalkoznak.

Az elmúlt év októberében Délvidéken, Magyarkanizsán színre vittük Német Ákos Vörös Bál című előadását. A mű, apróbb beavatkozások után, az 1918-19-es eseményeit taglalja, vagyis Károlyi ténykedését, Kun Béla és „társasága” országlását, vagyis hazánk eljátszását.

Munkánk és bemutatónk helyszínéül szándékosan választottuk az elszakított területet.

Gondolkozzunk el, mit jelent az, ha az elszakított Délvidéken, Magyarkanizsán, jelenleg a Szerb Köztársaság területén, színházi társulást hozunk létre, a „Magyar Kanizsai Udvari Kamarát” azért, hogy foglalkozunk Magyarország szétverésével. A Haza székesfővárosában, Budapesten pedig annyi létező és működő kitűnő, a köz adóiból működtetett színház közül egynek sem téma ez a gyászos esemény.

Olyan magyar jobboldalra van szükség, amely felszabadítja a művészet előtt minden téma, többek között sorsfordulóink bemutatására is. Nem tűrhetjük, hogy történelmünk bizonyos pontjai tabut képezzenek, pusztán azért, mert ezen témák feldolgozásakor a baloldal, legjobb esetben is kétbalkezes példaképei valós milyenségükben tűnnek fel, közönségünk előtt.

Olyan magyar jobboldalra van szükség, amely a valós vállalkozókból - munkaadókból segít megteremteni a magyar gazdasági vezetőréteget.

Olyan magyar jobboldalra van szükség, amely hozzásegít ahhoz, hogy a lakosság minél szélesebb rétege nincstelen páriából tulajdonossá váljon, hiszen minden honfinak és honleánynak vele született joga bírni valamit a honból.

Az a röpke nyolc év, amelyet a jobb oldal eltöltött a hatalomban, erre úgy látszik nem volt elég.

Olyan jobboldalra van szükség, amely tisztában van, hogy a Magyar Állam, a magyar nemzet léthez való ragaszkodásának a kifejezése.

Olyan jobboldalra van szükség, amely tisztában van azzal, hogy a nemzet és az állam határai nem azonosak, és tisztában van azzal, hogy a kifejező eszköz, vagyis Magyarország, nem lehet egészséges addig, amíg a kifejező erő, vagyis a magyar nemzet sérült.

A nemzet viszont mindaddig sérült lesz, amíg bármely tagja ősi szülőföldjén, melyért annyit véreztek eleink, másodrendű polgárként tengeti életét.

         Természetesen az igazságosság és méltányosság, mint elv, teljes mértékben nem valósítható meg, mégis a sikeres jobboldalnak igenis törekednie kell ezen elvek elérhető szintű érvényesítésére.

Gondolom Bismarck kancellár is azért vezette be a nyugdíjbiztosítást, mert hazája létét biztosítottabbnak, erejét pedig jelentősebbnek vélte azon esetben, ha várható jövőjükkel kapcsolatban elégedett nyugalomban élnek hazája állampolgárai, ugyanis a belső elégedettség és a nyugalom az, amely a külső erőt megalapozza.

         Ha elfogadjuk Kálnoky Gusztáv, a Monarchia egykori közös külügyminiszterének a következtetését, melyet a tizenkilencedik század végén, több éves gyakorlattal a háta mögött fogalmazott meg, és amely szerint az ország külpolitikai lehetőségeit, belső összetartozásának az ereje határozz meg, akkor egyértelművé válik, hogy Magyarország a jelenlegi állapotában nem képes érvényesíteni alkotó ereje, a Magyar nemzet jól felfogott érdekeit. Ebből kifolyólag, mint léte értelmét teljesíteni képtelen képződmény, maga az álam is a tehetetlen kicsinyhitűség, és a mindent megbénító defetizmus kútfőjévé válik.

Mindaddig, amíg a fővárosban harmincezer hajléktalan található, harmincezer olyan ember, aki nap mint nap, minden éjjel az utcán kénytelen éjszakázni, amíg a lakosság egynegyede a létminimum alatt tengeti életét, az anyaországi nemzetrész nem sorakoztatható fel a határon túli magyarság, tehát az egységes magyar nemzet érdekeinek az érvényesítése mentén.

Ezek a közállapotok megbontják azt az egységet, amely függetlenül a világnézeti különbségektől, elvárható lenne az anyaország lakosságától, a határon túli magyar kérdés (vagyis a magyar kérdés!) hosszú távú és megnyugtató rendezését illetően.

A megélhetési gondok mindennapossá tétele, sokak számára megoldhatatlan volta aláássa az emberek önbecsülését. A hovatartozás tudatának szerepe az élet puszta fenntartásának súlyával szemben, jelentéktelenné válik. Közben a Budapest utcáin bóklászó kisemmizett nincstelenek tömege nap mint nap találkozhat azzal a Dáriusi életvitellel, amit magának a valamikori „munkásosztály élcsapata” jelenleg biztosít.

Ellentétben az „élcsapattal”, amely előtt nyitva széles e nagyvilág, a tömegé züllesztett nemzet szinte egyedüli szórakozása, a televízió. De az a sötét doboz, valójában uralmi eszköz, mellyel a magát baloldalinak hirdető milliárdos társaság hipnotizálja alattvalóit.

Hipnotizálja azzal az égbekiáltó valótlansággal, hogy ők, mint elkövetők egyedül szolgálják híven saját áldozataik érdekeit!

Hipnotizálja egy újabb hittel, immár nem azzal, mint tizenhárom évvel ezelőtt, a rendszer vagy talán a módszerváltoztatás előtt, hogy a teremtettek, tagadván teremtőjük létét, itt a földön, maguk alkotják meg, - mint istentelenek -, a mennyek országát! Ahol majd mindenki a saját lehetőségei szerint járul hozzá a közöshöz, vagyis ismervén az emberi természetet, szinte semmivel, és a szükségletei szerint vesz el a közösből, vagyis a fenn említett természet feltételezett ismeretében, szinte mindet.

Az idősebbek még bizonyos, hogy emlékeznek erre az ostobaságra. Az eredettörténetük valahogy úgy kezdődött, hogy először volt a nagy semmi, majd ez a nagy semmi a puszta véletlen folytán felrobbant! És ebből az esetlenségből lett a bennünket körülvevő érzékelhetően sokszínű, és ha mindent egybevetünk, talán azt is megkockáztathatnánk, hogy bátran kijelentsük: csodálatos világ.

A kommunisták megbuktak: ne foglalkozzunk a múlttal, ne foglalkozzunk velük - mondanák ők. Megnyugtatásukra talán csak annyit, hogy szívesen kívánunk majd „békét poraikra”, ha végre időszerű lesz.

Az új hit, amelyet folyamatosan sulykolnak a tegnapi anyagelvűek, a mai anyagiasok, Moloch körmenetének előtáncosai, az aranyborjú bálványának imádói: a túlélésért folytatott harcról szól! Éjt nappallá téve ömlenek a puszta túlélésért küzdő vadak a képernyőkről, életükkel és pusztulásukkal, vagyis étekké válásukkal hirdetvén az új teológiát: Isten létéről, milyenségéről és akaratáról nincs idő tépelődni, mert túl kell élni minden másodpercet, és ezt a pillanatot csak az éli túl, (persze csak a saját halálig) aki az összes többi élőt felfalja. A legerősebb húsevő. Az egyedüli túlélő. Az, aki ott trónol a táplálkozási lánc csúcsán! Ma bankár, tegnap dísz proletár.

Ő, mint erőszakos hittérítő érkezett sáskajárások idején, hite seregével: az egyik sáskarajjal. Jöttének emlékét fizetett dalnokai drámai lírába költve, áriaként adták elő évtizedekig. A kedves olvasók még bizton emlékeznek: „csillagosok katonák”. Bárcsak a világ megismerhetné diadalotok igaz arcát, bárcsak hallhatnátok a megerőszakolt nők százezreinek jaját! Csillagosok katonák.

Érkezésekor tehát teokrata volt. De valójában teokratává azért vált, hogy bürokrata lehessen, majd, mint bürokrata mindenkit kinek volt, kiforgatott vagyonából, mondván, „csak úgy fog a bőség kosarából majd egyszer mindenki egyformán venni”, ha ö igazgathat minden létező javat, és a kosár száját érettünk, - a markában tarthatja! Miután, mint a köz javainak igazgatója vandalokratának bizonyult, feltűnt, mint az érzelmeket kiváltó vandalizmus érzelemmentes kezelője: a száraz technokrata. Mint technokrata megállapította, hogy a vandalizmus következményei kezelhetetlenek, ezért, hogy nekünk jó legyen, kénytelen jelleget váltani, de különben mi is lazán felszabadulhatunk, hisz ő már elszabadult, és mint felszabadultan elszabadult: ő most már nyíltan kleptokrata.  

Egy olyan országban, ahol az a képtelen hazugság, hogy a nagy nullából, jelentős indulótőke nélkül az elmúlt tizenhárom év minden áldott napján becsületes úton keresni lehetett fél, egy, két, vagy akár nyolcmillió forintot, ott a fennálló jogrend nyilvánvalóan nem az igazságosság elvének érvényre juttatását szolgálja.

Egy ilyen országban az a jobboldal, amely nyíltan és kendőzetlenül nem tárja fel a valós helyzetet, és nem igyekszik minden erejével a méltányosság érvényre juttatására: nem képviseli a közérdeket, mi több, cinkossá aljasul.

Egy olyan országban, ahol a nyilvánvaló valótlanság általános elfogadása képezi a közmegegyezés tárgyát, a lakosság részéről nem várható el, egyrészt az álam megbecsülése és tisztelete, másrészt a következetes jogkövetés, mert a jogot nem övezi az igazságosság aurája. 

A hazugság uralma kikezd minden összetartozást, így a nemzeti összetartozás tudatát is, és általánossá teszi a szenvtelenséget.

A szenvtelené csonkolt, kijátszott embert nem foglalkoztatja az erdélyi magyar egyetem, vagy a délvidéki magyarság fogyása. Őt nem foglalkoztatja, hogy Európa kisebbségei autonómiával rendelkeznek, sőt az akarata ellenére 1918-ban Németországtól Belgiumhoz csatolt hatvanezer német a föderális megoldás, vagyis a valós egyenjogúság letagadhatatlan előnyeit élvezi.

Legkevésbé az foglalkoztatja, hogy ezek a kisebbségi közösségek rendelkezhetnek saját adójuk legnagyobb részével, hiszen ő aligha rendelkezik bármivel. Ő az, akivel rendelkeznek. Nincstelenül eszközé aljasítatott, és ebben az állapotában nem lehet érvényesíthető akarata, hiszen a lelke telve félelemmel, a figyelme pusztán arra terjed ki, hogy ezt a pillanatot túlélje.

A szenvtelen embernek megkeményedett a szíve, és bezárult körötte, mint csapda, önön jogos sérelmeinek zárkája. Valójában nem is vádolható szenvtelenségéért, hiszen az a szenvedők önvédelme.

         Kedves jobboldali Barátaim, amíg meg nem leljük ezen zárkák kulcsát, és ki nem eresztjük az ottrekedteket, a fojtott keserű düh és az érzéktelenség sötétjéből egy érzékelésre érdemes világba: a valós Hazába, addig nem számíthatunk az összetartozás tudatának töretlen kiteljesedésére.

Először minden léleknek biztosnak kell tudnia létét ahhoz, hogy figyelme kiterjedjen környezetére is, és azzal egyetemben felvállalja közösségét.  

E nélkül nem lesz meg a Magyar Köztársaság területén az a belső kohéziós erő, amely mint állandó nyomás segíti a Köztársaság mindenkori kormányait a határon túli magyarság, vagyis az állam létének egyedüli értelmét adó magyar nemzet jogainak helyreállításában.

A kifelé is felmutatható, belső erő megteremtéséhez olyan ország szükséges, amely biztosítja az igazságot nem megkerülő, hanem azon alapuló jog uralmát.

Olyan Magyarországra van szükség, amelyben az élet nem csak a pillanatnyi túlélésért folytatott folyamatos küzdelem.

Olyan Magyarországra van szükség, amelyben az élet jóval több, mint a „táplálkozási láncban” való, foggal-körömmel történő puszta helyezkedés.

Olyan Magyarországra van szükség, amelynek állampolgárai rendelkeznek azon eszközökkel és idővel, melyekkel szabadon élvén áldozhatnak emberi mivoltuknak.

Mindig a lehetőségekhez képest, de ezeknek a körülményeknek a folyamatos meglétét kell biztosítania az igazságon alapuló jognak.

És olyan jobboldalra van szükség, amely képes Hazát teremteni ebből a sokak számára pusztává tarolt országból.

És olyan jobboldalra van szükség, amely azoknak a magyaroknak is segít hazát teremteni a szülőföldjükből, akik, és akiknek elei 1918. november eleje óta haza nélkül kénytelenek élni sanyargatott szülőföldükön.

         És olyan jobboldalra van szükség, amely tisztában van azzal, hogy amíg minden magyar, függetlenül jelenlegi állampolgárságától, nem élvezi mindazon jogok összességét, amelyek nélkül személyében alárendelt pária, közösségében pedig az államalkotó nép szolganépe, addig minden magyar jogosan érezheti magát másodrendű embernek.

És olyan jobboldalra van szükség, amely ezen kérdések elsőrendű megoldásaival megszabadít bennünket a másodrendűség veszélyeitől.