2003. április 2.

Pár szó a határon túli magyarság helyzetéről

Az elmúlt tizenkét évben több mint háromszázezerrel csökkent a határon túli magyarság létszáma. A múlt század elejétől ilyen mérvű csökkenésre nem volt példa. Felvidéken ötvenezerrel, Erdélyben kétszázezerrel, és Délvidéken jóval több, mint ötvenezerrel kevesebb magyar él most, mint a rendszerváltás kezdetekor. Ezek a tények arra utalnak, hogy annak a folyamatnak, ami jelenleg zajlik, nemzetünk egyértelműen a vesztese! Mindez olyan környezetben történik, amely lehetőséget adhatna a magyar politika részére érdekeink érvényesítésére. A parancsuralmi rendszer összeomlott, a megszállók kivonultak hazánkból, és nincs olyan keleti nagyhatalom, amely fenyegetne, vagy veszélyeztetne bennünket.
A Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia szétesésével új környezet alakult ki, melyben a magyar diplomácia az esetben, ha végre felnőne a lehetőségeihez, eredményesen tudná érvényesíteni nemzetünk érdekeit. Ezért eljött az ideje annak, hogy nem kívánt tűzfészek teremtése nélkül, méltányos jogainkba helyeztetésünkkel orvosolhatóak legyenek jogfosztottságunkból eredő gondjaink. Térségünk valós és hosszantartó békéjének a megteremtéséhez nélkülözhetetlen a határon túli környezetünkre oly jellemző lágy és leplezett apartheid mielőbbi és maradéktalan megszüntetése.
Mindaddig, amíg a jog nem egyetemes, és a térségünkben uralkodó és alávetett népekre oszlik az itt élők sokasága, térségünk bővelkedik lehetséges konfliktusforrásokban. 1990-ben a határon túli magyarság abban reménykedett, hogy őt is megilletik azok a jogok, melyeket Európa más kisebbségei élveznek. Mindenekelőtt a területi autonómia volt az a cél, melynek elérése esetén biztosítva lehettek volna azon körülmények, amelyek szavatolhatják szülőföldünkön való megmaradásunkat. Tizenkét évvel ezelőtt úgy tartottuk, méltányos céljaink a közeljövőben elérhetőek, hiszen Erdélyben -- legalább formailag -- 1968-ig létezett magyar területi autonómia, és ez a törekvés, a valamikori Jugoszlávia jogrendjével sem tűnt reménytelenül összeegyeztethetetlennek.
A marosvásárhelyi pogrom volt az első egyértelmű jele annak, hogy a rendszerek jöhetnek-mehetnek, de az utódállamok politikája -- a megkérdezése nélkül hozzájuk csatolt magyarság irányában -- előreláthatóan kiszámítható, vagyis változatlan. Továbbra is, minden divatos szóvirág ellenére, a többségi nép vezetőinek valós szándéka népünk beolvasztása, szülőföldünkről való kiszorítása, valamint kivándorlásunk serkentése.
Maga a délszláv háborúsorozat és az abban elkövetett nemzetiségi tisztogatások intő jelei voltak annak, hogy a balkáni államok és népek számára a színtiszta nemzetállamok megteremtése az egyedüli cél. Ha ezt a puszta kérdést tovább feszegetjük, az feszültséget fog kelteni. Csak az nem számít feszültségnek, ha mi magyarok százezer számra hagyjuk ott az elviselhetetlen, kibírhatatlan utódállami paradicsomot!
A Horn kormány alatt, nem kis budapesti segédlettel, a szinte minden délvidéki magyart összefogó VMDK felbomlott, és a helyét a mindenkori szerb hatalommal szinte bármikor kiegyezni kész politikai erők foglalták el. A magyarlakta területeken azon jogok kiharcolása, amelyet a dél-tiroli németek, Olland szigeteki svédek, vagy a belgiumi németek élveznek, lekerült a napirendről. A Finnországhoz tartozó 25, 000 lakosú Olland szigeteken, az önkormányzatnak joga van érvényteleníteni minden olyan ingatlan szerződést, amely megvalósulása esetén hozzájárulna a svédek által lakott szigetek nemzetiségi arányainak a megváltozásához. A Belga Királyságban, a flamand és a vallon föderális egység mellett, 1918 után létrehozták a Németországtól Belgiumhoz csatolt területen a Német Föderális Egységet. Megjegyzem, Belgiumban nem több mint hatvanezer német él.
Mindhárom példa saját -- nem csekély hatáskörű -- parlamenttel, széles jogokat biztosító nyelvi törvénnyel, helybéliekből felállított végrehajtó hatalommal, valamint saját oktatási rendszerrel rendelkezik. Mindemellett Finnországban a svéd fiatalok anyanyelvükön kapják a kiképzést a finn hadseregben, Belgiumban pedig törvénybe iktatták, hogy a közkatona csak akkor köteles teljesíteni a kapott parancsot, ha az a saját anyanyelvén van kiadva.
Mindez abban az Európában mindennapos gyakorlat, amelybe minden környező állam, saját nyíltan és folyamatosan hirdetett szándéka szerint is, igyekszik.
Maga az a tudat, hogy a mi politikai képviseletünk nem is küzd azért, ami bennünket -- miként másokat is -- jog szerint megillett, kisebbségi érzést és kábulatot szül. A feszélyezettség, a másodrendűség érzése pedig nem az az állapot, melyben egy nép huzamosan élni tud. A határon túli magyarság helyzete az anyaországi nemzetrész lelki állapotára is hatással van, és fordítva. Míg több millió magyar ember él másodrendű állampolgárként csak azért mert magyar, addig minden magyar joggal érezheti magát másodrendű embernek.
Népünk közismert az öngyilkossági hajlamról. A múlt században a bécsi döntések után, népünk köreiben az önmegsemmisítési szándék megszűnt. A magyar nép öngyilkosságának növekedése és csökkenése mindenféleképpen azt látszik alátámasztani, hogy népünk egészének és benne minden egyénnek, szüksége van olyan államra, amit sajátjának tart. Az utódállamok a múlt század folyamán nem érték el, hogy a szülőföldjével hozzájuk szakadt magyarság egységesen, nyíltan és fennhangon hirdesse azt, hogy Romániát, Szlovákiát, és Szerbiát hazájának tartja. A dolgok ilyetén való alakulása a jövőben sem várható. Emiatt van szükség arra, hogy az utódállamokhoz szakadt magyarság a saját szülőföldjén, az állami jogkörök jelentős részét, autonómia vagy a föderális megoldás keretében jogos birtokába vehesse, és végre otthon érezhesse magát szülőföldjén.
Azért céltalan törekvés az utódállamok társadalmaiba és államigazgatásába való beépülés, mert a "többségi nemzetek" és a magyar "kisebbségek" elképzelése az államról és annak működtetéséről jelentősen eltérő. Mindemellett azok az ígéretek és szerződések, amelyekkel az utódállamok kormányaiba becsalogatták a magyar pártokat, sorra hamisnak bizonyultak. A lefektetett szerződések lényeges pontjai nem valósultak meg, mi több, maguk a szerződések is szándékos félrevezetésnek tűnnek.
Azzal, hogy vezetőink már nem először, hanem ismételten felpattantak arra a girhes szamárra, melyről unos-untalan, teli torokkal azt harsogják, hogy ez a világ legpompásabb paripája, ezáltal nem csak saját magukat és pártjukat, de a közéletben való részvételt is hiteltelenítették a magyarság számára. A lemondás és a koncért való szövetkezés politikájának egyenes következménye a közöny és csüggedés, amellyel lépten-nyomon találkozunk széles e Kárpátokkal övezett medencében. E szövetkezés a méltó céloktól fosztja meg a magyarságot. Megfosztja népünket a tartástól és önbecsüléstől, elveszi tőlünk az összetartozás tudatát. Elveszi tőlünk a jelent, mert nem vagyunk birtokában azon jogoknak, amelyek megilletnek bennünket. Elveszi tőlünk a múltat, mert méltatlanok vagyunk eleink erényeihez, és nem ad nekünk jövőt, mert méltó elődöknek méltatlan utódai előtt nem nyílik meg az élhető holnap.

Andrási Attila